Sziasztok! (már akik maradtatok!)
Sajnálom, hogy nem írtam, de egyszerűen nem jutott rá időm. Annyi minden történt mostanában... sok tanulás, lelki drámák, minden ami kell. Idő közben 2 éves lett a blogom (még jó régen....) és úgy érzem megírtam a történetem 70%-át (bár ezt sosem tudom eldönteni, de majd alakul)
Szóval remélem még vannak, akik feltévednek a blogra, mert ezt most már befejezem, ha törik, ha szakad!
XOXO Jázmin 

33

Másnap kora reggel hányingerre ébredek. Két percen belül már a WC-csésze fölött térdelek és kiadok magamból minden, előző nap lenyelt ételt, aztán már csak epe jön. Keserű a szám, de leginkább amiatt, mert ellenem fordult a saját Átkom. Eddig sosem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet, a maga után vont következmények pedig fel sem merültek... Hiszen mennyi volt az esélye? Könnyek folynak az arcomon bele a zavaros vízbe.

-          Hach! Zajt hallottam és... - Max ront be a fürdőszoba ajtómon, majd, mikor meglát mellém rohan és átölel a karjával. - Jó, semmi baj! - eltűri a hajamat az arcomból, én pedig a vállára hajtom a fejem. Most az egyszer nem bánom, hogy ő az, aki mellettem van.

Hajnali háromkor, érzem magam képesnek felállni és eltávolodni a mosdótól. Max végig velem marad, még akkor is, mikor fogat mosok, és leöblítem az arcomat. Szégyenérzetem van, amiért látta ezt valaki, és ráadásul a hajamat is fogták! Ezt egyedül kellene átvészelnem! De... hiszen ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie!
Fél hatkor már összeszedtem magam annyira, hogy kiborulhassak. Váratlanul belecsapok a tükör mellé, a falba. Max összerezzen, de nem mozdul. Hagyja, hogy megtegyem újra és újra, míg már annyira fáj a kezem, hogy úgy érzem, ha még egyszer ütök: összepépesednek a csontjaim és a szöveteim.

-          Felvered a többieket a hisztiddel. - motyogja halkan, a tükörképem szemébe nézve.

-          Mindegy. - suttogom, és visszabámulok rá. - Úgyis miattuk van... - ujjaim megszorulnak a porcelán mosdókagyló peremén. - Ha már ezt tették, igazán szenvedhetnek velem! - az igazat megvallva magam sem tudom, hogy kikről beszélek: azokról, akiket gyerekkoromban neveztem a családomnak, vagy akiket most kéne annak hívnom.

-          Lehet, de akkor is joguk van aludni. Az elmúlt pár napban alig tehették meg, mert téged istápoltak.

-          Senkit nem kértem meg rá! - vágok vissza epésen. Ebben a pillanatban azonban megrogynak a lábaim, és bizseregni kezd a bőröm, végig a gerincem mentén. Mielőtt földet érhetnék egy "energialöket" előre ránt, a fejem a mosdókagylónak csapódik; a csap elfordul és megnyílik; a fürdőszobaszekrény türkre pedig - ahogy a fali csempe körülöttem-

szilánkosra törik. Riadtan ugrom hátra. Max kicsit késve kapcsol, így már rég elterültem a földön, mikor hozzám hajol. Markáns arca összemosódik, és megduplázódik előttem, a lámpa fölötte pedig vakítóan fényes. Hunyorgok, és a karommal akarom kitakarni, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy meg tudjam tartani a fejem fölött.

-          Ha nem keresel meg, ez egyre csak rosszabb lesz. - mondja egy testtelen, női hang. - Keress meg! - ismétli, miközben kavarog körülöttem minden. - Keress meg! Keress meg, gyorsan!  Meg kell találnod, vagy meghalsz! Nem akarsz meghalni, azt mondtad! - motyogok valamit zavarodottan, de nem halkul. - Meg fogsz halni! Meg fogsz találni! - pislogok, hogy tisztuljon a látásom, de hasztalan. - Meg fogsz halni! Meg fogsz találni! - Max mond valamit, de nem értem. Egyedül az, az összetéveszthetetlen hang ismétlődik, mindig hangosabban, gyorsabba az előzőnél, míg végül érthetetlen, összefüggéstelen katyvasz nem lesz belőle. Meg fogok halni... Meg kell találnom...

-          Hach, figyelj rám, kérlek! - Meg fogok halni... Meg kell találnom... Meg fogok... - Hach! Térj magadhoz! Nem fogsz meghalni! - valami topba csapódik az arcomnak, ami után csak csípő fájdalom marad. Megcsóválom a fejem és megpróbálok felülni. - Lassan! - utasít Max, miközben izmos karjával megtámaszt a derekamnál.

-          Nem értek semmit! - motyogom a könnyeimmel küszködve. -  Semmit sem! - megszorítom a vállát, ő pedig azt mondja, hallgassak, de én képtelen vagyok rá.

Az ölébe von, átkarol, és simogatja a hátamat, míg én a mellkasának támaszkodva szipogok hagyva, hogy csinálja. Azt suttogja a fülembe, hogy nyugodjak meg, minden rendben van, de nem igaz. Semmi sincs rendben. Sosem volt. Ő ezt nem értheti! Senki sem értheti!
Felemelem a fejem, és a szemébe nézek. Az pupillái szűkek, akár két kis csónak a hatalmas mélykék óceánon... ha én ülhetnék az egyik hajóban... ha elveszhetnék a vízen... soha senki nem találna rám újra... El akarok tűnni!
Kezeimet a nyakára csúsztatom és közelebb vonom magamhoz. El kell... Lehunyom a szemeimet és hagyom, hogy megtörténjen. Eltűnök... örökre. Mámorító, hogy mennyire képes kitörölni az agyamból minden gondolatot egy aprócska érintés... Vajon akkor mire lenne képes még több?
Mielőtt ez kiderülhetne ő elhúzódik, és segít felállnom. Csalódott vagyok és sértett. Miért hagyta abba? Hisz' már majdnem jó volt!

-          Szerezzünk jeget a fejedre! - mondja, mielőtt a csuklómnál húzva kivezet az ajtón.

A konyhába vezet, kihúz nekem egy széket és leültet rá. Míg én elterülök az asztalon ő a fagyasztó előtt guggol és jeges borsót keres, amit aztán lyukas törölközőbe csavar és a homlokomnak nyom. Az anyag még nem hűlt át, így nem érzem a hatását. Nem is értem, miért tekerte bele! Fölösleges. Türelmetlenül kibontom, és belefejelek a kis zöld labdák közé. A bőröm bizsereg a fejem pedig fájni kezd, de nem érdekel. Meg fogok halni? Mert... mert az Átok meg fog ölni? Logikusnak tűnik, hisz' az előbb nem én csináltam... De én amúgy sem tudom irányítani... én nem... Nem értem!

-          Hach?! - szék csikordul, aztán két összefont kéz csúszik a látóterembe. Fehér bőr, sötétlilára lakkozott körmök... Nicole kezei. Még ennyi év után is ezt a színt használja. - Mi történt? Max, mi történt? - nem válaszol. Egyikünk sem. Legalább is nem hallom. - Elkezdődött?! - nem tudom mire mondja ezt, de biztos igaza van, ugyanis Max helyeslő hangot ad ki.

-          Ellenem fordítottátok az Átkot! - csapok az asztalra, és tolom ki magamat. A hirtelen mozdulattól megszédülök. - Elcsesztétek az egészet! - Nicole meglepettnek tűnik, ám mintha legbelül  nagyon is titkolna előlem valamit.

-          Nyugodj meg, Hach, mindent el fogok magyarázni... - félbeszakítom.

-          Nem! Nem fogsz, eddig se tetted! Mióta megjelentetek itt, a franc tudja miért... - Nicole szóra nyitja a száját, de nem hagyom, hogy elkezdje. - Békés volt minden, nem történt semmi, én éltem a kis életemet, buliztam, pasiztam és rohadt jó volt! Nem... nem kellett azzal törődnöm, ami régen volt, mert nem számított! És most... egyszerre zúdítotok rám mindent, eltiltotok és fenyítetek! Rohadtul elegem van már ebből! És te csak húzod az okát, mert nem "vagyok nyugodt" és nem "vagyok rá kész"! - lihegek, mire befejezem a mondandómat, Nicole pedig csak bámul szőke szempilláin át. - Azt mondod "elkezdődött", de mi, Nicole?! Szerintem te sem tudod igazán! - várom a válaszát, hogy majd elmondja, mi miért történt, de csak hallgat.

-          Képtelen lennél elhinni! Kiakadnál... és... és jelen pillanatban abból semmi jó nem sülne ki! Én tudom, hogy nem... nem jó ezt hallanod, elvégre meg akarod tudni, de kénytelen leszel várni, mert... - elegem van! Rohadtul elegem van, mindegyikükből! Fogom magam és a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Menet közben belebújok a cipőmbe és megragadom a kabátomat. Olyan erősen vágom be az ajtót, hogy beleremegjenek a falak.

Látszik a leheletem. A magas sarkú csizmám pedig nem sokat ér a hideg ellen, ha kilóg a fél lábam, még úgy is, hogy a kabátom a fenekem alá ér. Az út közepén sétálok, lábaimat egyre gyorsabban rakodva egymás után, a karjaimmal pedig megpróbálom felmelegíteni a vállaimat. Hideg van, méghozzá nagyon. Fél hetet mutat a telefonom kijelzője, de ez a harminc perc nekem ötször ilyen soknak tűnik. Talán felhívhatnék valakit... Kutatni kezdek a névjegyeim közt. A Malinson családon kívül kevés olyan szám van, aminek birtokosára emlékszem is. Hamar feladom a - feltehetőleg részegen - félregépelt nevek áttanulmányozását és a híváslistára vándorolok. Miért? Nem tudom. Talán, hogy eltereljem a gondolataimat a lassú fagyhalálról. Négy nem fogadott hívásom volt, pár nappal ezelőttről. Ugyan az a szám. Jobb híján felhívom. Pár percig hagyom, hadd csengjen. Mikor már leraknám valaki beleszól. Fáradt, elnyúzott hangon.

-          Itt Aidan Parker. - motyogja bele. Aidan... Aidan... Parker? Csöndben rágom az ajkaimat, miközben azon gondolkodom mitől olyan ismerős ez a név... - Hach, ugye? - sóhajt bele. - Azt hiszem ez most nem alkalmas idő dumálni, szóval... - Aidan Parker, a srác az öltözőből, aki elkérte a telefonszámomat! - csapok a homlokomra.

-          Leléptem otthonról és nincs hova mennem. Meg fogok fagyni. Arra gondoltam te felmelegíthetnél...! - suttogom a tőlem telhető legártatlanabban. Hallom, hogy a vonal másik végén Aidan beleköhög a telefonba.

-          Hogy? - kérdez vissza.

-          Arra gondoltam, hogy te...

-          Nem! Nem ez... most hol vagy? - körülnézek egy, az utcát jelölő tábla után.

-          A Nelson-on. - Aidan valószínűleg most a fejét fogja, de aztán így szól:

-          Maradj ott! Max negyed óra és ott vagyok. - ezzel bontja a vonalat.

A negyed óra háromnegyeddé nyúlik. Ez idő alatt én fel-alá sétálgatok az utcán. Mikor már ezt is megunom, megállok egy gyalogátkelőt jelölő tábla mellett, és egyik lábamról a másikra állva próbálom melegíteni magam. Úgy vélem már rég ellilulhatott a szám.
A nyakamat nyújtogatom a szürke terepjáró után nézelődve, mikor egy fekete BWM M3-mas modell gurul elő az egyik kanyarból. Egy kicsit meglepődöm, mikor megáll mellettem és leengedi sötétített ablakát. De a volán mögül Aidan Parker álmos arca és kócos haja bukkan elő, nem egy gazdag, perverz öregemberé.  

-          Jézusom, mégis mire vársz? Szállj már be! - kiált rám, és én nem habozok megtenni. A kocsiban meleg van, az ülések pedig puhák. Hátrahajtom a fejem és becsukom a szemeimet. Bármelyik pillanatban képes lennék elaludni, de Aidan nem hagyja. Kérdésekkel bombáz, mire én egy gyorsan kitalált, de elég hihető storyval felelek: összevesztem a nagynénimmel, amiért nem hagy élni. Eddig mondhatni még igaz is, de persze Aidannek rá kellett kérdezni a vita indokára is, én pedig túl kimerült és átfagyott vagyok ahhoz, hogy eszembe jusson csupán annyit felelni:"nem akarok róla beszélni", így aztán Nicole -ból egy zsémbes, frigid liba lesz, akit elhagyott a férje, hat év házasság után, Max, az unokatestvérem pedig egy iszákos, drogos, és megbízhatatlan suttyó, aki képtelen volt "csak egyszer az életben" kiállni értem; ezt pedig képtelen voltam már elviselni, így jobbnak találtam megszökni otthonról. És ez a történet annyira meghatja Aident, hogy megengedi - annak ellenére, hogy vadidegen vagyok -: náluk tölthessem az éjszakát. És én nem vagyok rest kihasználni ezt az alkalmat. Azt akarom, hogy eltereljék a gondolataimat, és nem mehetek buliba, nem részegedhetek le, és nem szedhetek fel akárkit, aki a kezem ügyébe akad, és megfelel az elvárásaimnak. De most itt van Aidan...

Aidan a Hylanon át vezet egészen New Dorp Beach -ig, ahol rákanyarodik a Marine Way-re. Mindegyik ház hatalmas, a kertek még sötétben is zöldellenek, és a néhány kocsi, ami nem a házak - szintén óriási - garázsában parkol, egytől egyig drága és modern. Lefogadom, hogy mindegyik családnak van legalább három gépjárműve.
Észre sem veszem, mikor Aidan leparkol, kiszáll és kinyitja nekem az ajtót. Amikor a kezét nyújtja, én először meglepődöm, de aztán elfogadom és hagyom, hadd húzzon föl, rántson magához és öleljen át. Kihasználom az enyhe szédülésemet, hogy még jobban szorítson. Gyámoltalannak kell tűnnöm, hogy eszébe se jusson: egyáltalán nem is vagyok az.

-          Nagyon hideg a bőröd. - suttogja a fülembe, miközben megpróbál felmelegíteni a karjaival.

-          Mert fázom. - válaszolom, a hideg széltől kicsorduló könnyeimet törölgetve.

-          Oh... persze! Csak arra kérlek, halkan, mert mások még alszanak. - egy kínos mosolyt erőltet az arcára. Miért mondja ezt mindenki?

Nem igazán figyelem, hogy merre és hogyan megyünk, csak annyi marad meg, hogy Aidan kibújtat a kabátomból, és felakasztja a bejárati ajtó mellé, egy fogasra, meg hogy szobája a földszinten van, a folyosó végén. A helyiség egyáltalán nem olyan nagy, mint amekkorára számítottam, de pont annyira sportolós: érmek, kupák, képek, amiken az edzőivel és a társaival pózol, és mezek mindenütt. Nem mondanám túl rendezettnek, de nem is akkora káosz, mint mondjuk Mike-é.

-          Ha fáradt vagy, lefekhetünk. - mondja, mire megpördülök, és egy kicsit megszédülök.

-          Ööö...- Érzem, hogy kipirul az arcom. Aidan zavartan hebeg valami hárítást, én meg olyan édesdeden vihorászok, mint azok a lányok, akiktől felfordul a gyomrom. De hát a cél ott lebeg a szemem előtt, és el akarom érni...!

-          Sajnálom, hogy ez történt. - lassan közelebb lép hozzám. Szorosabbra fonom magam körül a karjaimat. Annyira egyszerű átverni... még így is, átfagyottan, az egyre javuló hányingerrel küzdve! Én, a szegény lány, akit senki sem szeret... mintha hatalmas betűkkel felírtam volna a homlokomra, hogy "SZERESSETEK!", pedig nekem senki szeretete sem kell... maximum testi formában.

-          Annyira... nehéz! - megremeg a szám, és hagyom, hogy kicsorduljon pár könnyem, a perceken át tartó pislogás hiánytól. Ekkor Aidan átölel, úgy szorít, mintha egy ötéves lennék, akinek elvették a játékát a homokozóban. Pedig az én játékom még csak most kezdődik.

-          Sss! Nyugodj meg, nem lesz baj. - kezeimet a nyaka köré fogom, és a vállaiba fúrom az arcomat.

-          Mindig... elvárnak tőlem valamit... de engem... engem nem... szeret senki. - ajkaim súrolják a bőrét. Érzem, ahogy megfeszülnek a karjai a derekam körül.

-          Aludj egyet! Én majd fekszem a földön. - meglep a válasza. Egy pillanatra teljesen kizökkent a "szerepemből". Mégis hogy képzeled...?! 

-          Jó... az jó lenne. - vágom rá zavartan. Sok eshetőség van, ami miatt nem hajlandó lefeküdni velem mégpedig: 1. szűz. Ezt élből kizárnám, elvégre elég népszerű focista. 2. barátnője van. Kétlem. És 3. talán túlságosan is jó ahhoz, hogy egy ilyen "kétségbeesett" lányt vigyen ágyba. Az utóbbi a legvalószínűbb. Márpedig én ma vigasztalódni akarok! Nem érdekel, hogy szombat reggel - hajnal- van, nekem erre most szükségem van! Ha kell, magam teperem le, de ma még ágyba fog vinni!

-          Kérlek... kérlek megtennél nekem egy szívességet? - bólint. Közelebb húzom magamhoz. Elnyílnak az ajkai, és anélkül is, hogy felnéznék, tudom, hogy a számat nézi, ahogy én az övét. - Tereld el a gondolataimat... - suttogom az ajkai közé, miközben lehunyom a szemeimet. Először ledermed, csak később kezd el feloldódni. Egyik karjával átöleli a derekamat és magához húz. A mellkasom az övének simul. Felnyögök.

Úgy kapaszkodom belé, mintha ő lenne az utolsó faág, egy szikla szélén, amiről épp

lezuhanni készülök. Amikor a keze a pólóm alatt ujjai hegyével megérintik a mellemet. Kitörlődik minden gondolat a fejemből. Nincs többé Max, Nicole, Átok és még a katolikus iskola fenyegetése is köddé válik. Gyengéden bánik velem, de érzem, hogy nagy erőfeszítésébe telik. Türelmetlenül kicsatolom a nadrágja övét, mire ő váratlanul eltol magától. Lefagyok. Miért állt meg? Mit művel most? Nem hagyhatja abba... még nem...

-          Sajnálom... nem lett volna szabad. - megsimogatja a vállamat. Majdnem felhorkanok.

-          Se... semmi baj. - De, de van! Nagyon is... Aidan néhány cuccot elpakol az ágyról, aztán megágyaz magának a padlón. Sértetten bámulok rá, de hajlandó vagyok elfeküdni, ahogy kéri, elvégre az ügy kicseszettül halott. Amikor jó éjt kíván és lekapcsolja a lámpát, én képtelen vagyok elaludni, nem úgy mint ő, aki fél órával később már hangosan szuszog.

Dühösen és tehetetlenül forgolódom, miközben egyre éberebb és ingerültebb leszek a műszálas ágynemű miatt, amiért az meleg, és a bőrömhöz tapad. Egy idő után már akkor sem tudnék aludni, ha fejbe vernek. Nem érzem, hogy szédülnék és hányom sem kell, ezért jobb híján úgy döntök, megkeresem a konyhát. Nem tudom vannak-e Aidannek  testvérei vagy szülei, ezért óvatosnak kell lennem, ha el akarom kerülni a kínos találkozást.
A folyosó félhomályban úszik, nem kelt fel még a nap, csak az utcai lámpák világítanak keserű narancssárgán. Hányszor... hányszor vigyázott rám ez a mesterséges fény, mikor féltem egyedül, az utcán? Hányszor aludtam el a kialvó izzók zümmögésére? És hányszor rejtett el egy kiégett izzó a "rossz emberektől"? Megszámolni sem tudtom. És emlékszem mindegyikre. A félelemre és a bánatra, ami a részemmé vált, és még most sem hagy nyugodni. Ezen gondolkodom, míg a konyhába nem érek, azonban nem vagyok egyedül.

-          Oh! Izé... - suttogja. - Te... Aidan... egyik...? - bólintok, bár kétlem, hogy látta volna. Egyszer csak mozgásba lendül, és a konyha kivilágosodik. - Reid vagyok, te pedig bizonyára... Hach. - nem akarom tudni, hogy honnan tudja a nevemet.

-          Dyan. - vágom rá. - Csak kevesen hívnak Hach -nak. - hazudom. Valamiért nem szeretném, ha Reid a nevemen szólítana. Hiába magas, és ezerszer jóképűbb mint a testvére. A szemei kékebbek, az állkapcsa élesebb, az orra pedig vékonyabb, mint Aidannek. Benne megvan az a kisfiús báj, és a sugárzó érettség is, ami az öccséből hiányzik.  És, amikor beleharap a kezében tartott almában megpillantom a szép fehér fogait is.

-          Bunkó vagyok! - kiált föl, mikor lenyelte a falatot. - Kérsz valamit reggelire? - bólintok.

-          Jah... egy kis víz jólesne. - elhúzom a számat, és a csapra meredek. Reid kuncogni kezd. Aranyos nevetése van, és nevetőráncai a szája mentén.

-          Jó kis menet lehetett...  - mikor ránézek ő kajánul elvigyorodik és újra beleharap az almájába. Lennék az alma, amibe beleharap... - Nem ám, mintha irigyelném a kisöcsémet. Bár téged azért felpróbálnálak. - lép oda hozzám, kezében egy pohárral.

-          Látom megvan benned a testvéri szeretet. - vonom fel a szemöldökömet, aztán megiszom a vizet. A torkom fellélegzik.

-          Hát nézd... ez az igazság. - suttogja, majd közelebb lép hozzám. Kezeit a csípőmre akasztja és oldalra dönti a fejét.

-          Rossz testvér vagy. Fogadok az összes csaját megdugtad már. - én is felvonom a szemöldökömet, közben pedig hátradöntöm a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

-          Még nem az összeset. - egy gyors mozdulattal magához ránt. Ez már tetszik. Ha nincs ló... Igazából itt Aidan a szamár, nem?

-          Mi van, ha felkel a testvéred? - kérdezem gúnyosan.

-          Nem először látna már meg. Mellesleg nagyfiú már, majd feldolgozza. - egyik kezével elenged, majd az állam alá nyúl és még közelebb húz magához.

-          És, ha szeretem Aidant? - a szó égeti a torkomat.

-          Mások is szerették már. - elmosolyodom. Ekkora pöcs alakot én még nem láttam. - A konyhában szeretnéd, vagy a szobámban. Van egy kényelmes ágyam, ám. - elnevetem magam.

-          Egoista seggfej vagy. - közlöm vele szárazon, de nem hagyom elúszni a lehetőséget.

-          Az. - megcsókol. Keményen. Vadul. Akár egy kiéhezett vad. Meglök a csípőjével, mire én a konyhaasztalnak hátrálok. Kezeimmel megtámasztom magam a pulton, és elhúzódom Reidtől. Aidan alszik és nem most fog fölkelni, ha ki is jön, mit mondhatna? Az ő esélye elúszott, mert köztünk nem történt semmi... Ám a testvérével...

Mosolyog. Kilátszanak a fogai. Eszembe jut az alma, ami ott hever mellettem. Mindkettőnk tekintet rátéved. Reid utána nyúl, majd beleharap, aztán visszateszi ugyan oda. Elégedetten biccent egyet, és újra megragadja a csípőmet, de ezúttal fel is emel, és az asztalra ültet. Nem tudom ki ő, vagy hogy miket szeret, hova jár, mit érez és ez... pont jó így.
Habozás nélkül szétnyitom a lábaimat, és hagyom, hogy az idegen fiú tenyereit végighúzza félig csupasz combomon, majd hozzám dörgölőzzön. Két csók között a pólója alá nyúlok, majd lejjebb vándorol a kezem és benyúlok fekete futónadrágjába. Felnyög. Mélyebb a hangja, mint Aidané, és sokkal kéjesebb is. Áll neki, nekem pedig nevetnem kell rajta. Egy szánalmas, undorító kurafi.
Lehúzza a nadrágomat, én pedig az övét. Mielőtt belém hatolna a derekamra fonja a karját, és hanyatt dönt az asztalon. A másik kezével megtámaszkodik a fejem mellett. Ráharapok az ajkaimra, nehogy felsikoltsak. Reid kemény, vad, tökéletes ellentéte a testvérének. És én ezt egyáltalán nem bánom.
Percekkel később lihegve fejezzük be. Reid beképzelt vigyora mindent elárul róla, amit csak tudnom kell. Sokkal jobb volt, mint amilyennek Aidannel képzeltem, és ehhez nagyban

közrejátszott az is, hogy nem volt gumi.

-          Ez... nem volt rossz... - motyogja zavartan.

-          Ja, amúgy is menni akartam és, ha már megdugtál a konyhaasztalon, ki is kísérhetsz! - jelentem ki, miközben magamra húzom a bugyimat. Mocskosnak érzem magam. Alig várom, hogy haza... Haza tudok menni egyáltalán? Vagy... - De lehet, hogy megvárom míg Aidan felébred, és majd ő hazavisz. - arra várok, hogy Reid el akar majd tüntetni, hogy véletlenül se kelljen az öccsével együtt látnia... Így lenne jól...

-          Hát nekem aztán édesmindegy. - vonja meg a vállát-  Amúgy mivel ránézésre is egy baszott nagy ribanc vagy, szólj, ha kellek, és megduglak én máshol is! - kacsint. A szavai hallatán eltátom a számat. Bunkónak néztem, na de hogy ennyire?

-          Seggfej.

-          Oh, nyugodj már meg, ezt te is jól tudod szerintem. - karba fonja a kezeit. - Ja és, bocs, hogy nem volt gumi. Szedsz valami tablettát ugye? - megrázom a fejemet. - Akkor szerezz be valami bogyót, hogy véletlenül se legyen "gondod".

-          Mivan?

-          Tőled a francnak se kéne gyerek, már bocs. Nekem meg pláne nem. Ha véletlen' felcsináltalak, akkor szögezzük le előre: nem az én gyerekem. Én élni akarom az életemet, és leszarom, hogy te már most elbasztad! - a szavai mélyen megsebeznek. Mégis hogy van képe...? Ekkora... pöcs alakot... csak így... és aztán... Nem jutok szóhoz. Megszoktam, hogy bunkók az emberek, és, hogy én is az vagyok. De ez rajtam is messziről túltesz!

-          Nekem nem lehet gyerekem. - nem tudom miért mondom el, pont neki, pont most. És most kivételesen az sem nyugtat meg, hogy meginog valami a tekintetében. Aprócska bűntudat, talán. Nem törődök vele. Lefoglal a belűről fakadó késztetés, hogy hozzá lépjek, megragadjam a tarkójánál és a homlokát a homlokomhoz érintsem. Fogalmam sincs, mi fog történni, csak cselekszem. Először ellenkezni próbál, idiótának nevez és megragadja a csuklómat. Abban a pillanatban valami nagyon mélyről jövő, ősi ösztönszerűség tör fel belőlem. Hideg nyugalom telepszik rám, a szívverésem lelassul, a légzésem egyenletessé válik. Az agyam egyszerre pörög fénysebességgel, és sehogy sem. Megszűnik körülöttem minden, a konyha atomjaira esik szét, mígnem csak a sötétség marad és mi ketten.

-          Teszek róla, hogy sajnáld!  - suttogom, aztán hagyom, hogy a testemből előkívánkozó tompa nyomás kirobbanjon. A sötétség felgyullad, a testem vele ég. Szavak égnek a tudatomba, színek lebegnek a szemhéjaim mögött és minden végtagomban görcsbe állnak az izmaim. Valaki sikolt. Ütéseket érzek. Üveg törik, minden konyhaszekrény, minden ablak. Fogalmam sincs, hogy most ez igazából is megtörténik-e, vagy sem, de nem tudok leragadni ilyen aprócska részleteknél.

Addig szorítom, míg a testem remegni nem kezd, aztán energia kúszik végig a bőrömön, és átszivárog Reidbe ott, ahol hozzá érek. A minket körülvevő sötétség képekké változik, emlékekké. Az övéi és az enyémek. Nem igazán hat meg a szomorú, csalódott kisfiú múltja, akinek meghalt az anyja, és az apja vállalkozása csődbe ment, ám, mikor az ő érzései összemosódnak az enyémekkel megszűnik a hűvös érzelemmentesség A testem remegni kezd, a kezemre valami nedves folyik, a fejemben pedig megnyílik egy út Reidé felé. A gondolatai a birtokomba kerülnek és úgy érzem, bármikor képes lennék irányítani őket...
Egy lökéshullám térít magához. A testem az Reidének csapódik, az meg nekiütődik a konyhaasztalnak. Eleresztem, mintha parázshoz értem volna. Reid rám mered, majd fátyolossá válik a tekintete, az orrából és a szájából vér szivárog, és megindul a füléből is, aztán összecsuklik a lába. Undorító puffanással csapódik a konyhakőre. Egy pillanatra megrémülök, nem tőle, nem attól, hogy valószínűleg megöltem, hanem ami történt. Beleláttam a gondolataiba... a múltjába! Még sosem történt ilyen. És nem maradhatok itt, míg a család többi tagja felébred, és hívja a rendőrséget.
Futóléptekben, szinte csúszkálva teszem meg az utat a bejárati ajtóhoz. Lekapom a fogasról a kabátomat, majd belebújok. Mielőtt becsapódna az ajtó, és felverne mindenkit, még visszafordulok. Egy lány mered rám a folyosó végéről. A haja vörös, a szeme kék, akárcsak Reidé, vagy Aidané. Bőre sápadt, szeplők borítják. Felismerem az iskolából. Dylan egyik barátja, aki olyan idegesítően kitartóan bámult az ebédlőben. Hirtelen lenéz. Követem a tekintetét. A kezeimet bámulja. Véresek.
Becsapom magam mögött az ajtót és futni kezdek.

Sziasztok! Megírtam a 32. Fejezetet is, remélem nem okozok vele csalódást.
Idő közben 1 éves lett a blog, amit én alig hiszek el... nekem sokkal kevesebbnek tűnt.
És mondhatni "ennek örömére" itt a 2. évad fő ágának kezdete.

32

Remegő hüvelykujjal végigsimítok a fotó érdes felületén. Könnyek potyognak a szememből, és teljesen elvesztem az irányítást. A belsőmben valami forró, maró érzés növekedik, és közben érzem, amint kihűl a testem. A vérem lassan vánszorog az ereimben; hányinger kerülget. Nem csak én vagyok lassú, hanem maga a világ is: lassú az ajtóm, amint kivágódik mögöttem. Lassú az alak, aki beront, és átölel. Lassan borulok előre és lassan nyüszítek fel. Akár egy meglőtt vad, az arcom a párnába nyomódik, eltorzul a kíntól. Nem tudom, hogy kié a kis test, ami átfon, akár valami aprócska pajzs, de talán csak nem jut el a tudatomig.
Mivel minden... egyszerre szakad fel.
Halk, tompa kiáltások a nappaliban, egy szőke hajkorona a vakító fényben. Valamit kiabál, de nem értem. A szavai úgy olvadnak össze, akár valami jégkocka nyáron a tűző melegben. Éles fények. Élesek, akár annak a rendőrautónak a fényei, ami értem jött. Az apám rendőr volt. Az anyám szakács egy étteremben. Hosszú a vérvonal, és mindenki vakon hitt... hitt egy Istenben, aki engem nem fogadott a kegyeibe. És, akiért képesek lettek volna megölni...
A képen... a képen Mi voltunk.
Mi.
Anya, apa meg a két testvérem. A bátyám és az öcsém. A bátyám, akinek súlyos problémái voltak.
Aki nemegyszer bántalmazott... és akit aztán megöltem az Átkommal.

Úgy érzem magam, mint egy bábú: üresnek és haszontalannak. Túl gyorsan áramlik szét bennem valami hihetetlenül fájdalmas érzés, amitől az egész testem lángba borul, az izmaim görcsbe rándulnak, és a tüdőm egyszerűen csak nem fogadja be az oxigént. Kiáltani akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon, helyette a fejemben kezd el üvöltözni valami. A szemeim égnek, a tenyerem viszket és csíp; a szívem túl hevesen ver, már fáj.
Nem tudom mi történik velem... vagyis inkább hogy hogyan.
Mivel az Átkom az, ami most szorongat.
Mielőtt bármit is tenni próbálnék ellene a világ elsötétül.

Felemelem a fejem, az ajtóban egy fiú áll. Nincs arca. Nem emlékszem az arcukra.
Torz hangon megszólal és egy idétlen néven szólít. Nem emlékszem a hangjukra.
Nevet, aztán odajön hozzám. Nem emlékszem az illatukra.
A kezét a combomra teszi és mond valamit. Újra nevet, miközben a keze feljebb csúszik és megszorul a lábam körül. Először csiklandoz, aztán fájni kezd. Éget a szorítása. Sosem voltam valami dundi, így majdnem hogy tejesen átéri a lábamat. Fáj. Nagyon fáj. Kiáltok, de nem reagál. Aztán mikor már sírok elenged. Megkönnyebbülten nyitom ki a szemeimet mire pofon vág. Ököllel. Az orromból vér csöpög. Talán három éves voltam.

Levegőért kapok és hihetetlen sebességgel ülök fel. Belefájdul a fejem is. Először homályos a látásom, ezért pislogni kezdek, hogy minél hamarabb kitisztuljon a kép előttem. Amint ez megtörténik felmérek minden apró részletet.
A szoba félhomályban fürdik.
Ez az én szobám.
A sötétítőfüggönyökön át besüt a nap. Nappal van.
Megemelem a magam, hogy lábra álljak és odamenjek az ablakhoz, ám abban a pillanatban összerogyok, amint éppen csak egy kis súllyal rájuk nehezedem. Kiszáll belőlem minden erő és hangos puffanással földet érek.

-          Hach! - vágódik ki az ajtó, szinte azonnal. - Jól vagy? - egy szőke nő az. Arca bájos, szemei kékek, mosolygósan élnek a tudatomban.

-          Nicole... - suttogom. Száraz a torkom. Égetően száraz. Fáj.

-          Sss! Ne beszélj, most, Hach! - iderohan hozzám és vékony kezeit a hónom alá csúsztatja, majd felültet. Úgy érzem magam, mint egy gyerek. Annyira szánalmas! - Renee! Hozz vizet! - kiált ki a háta mögött. Olyan, akár egy anyuka. Nekem is volt... utáltam. Most már gyűlölöm.

Kiesik az a rész, amikor újra az ágyra fektetnek. Egyedül Nicole kitartó mosolya nem hagy újra elmerülni a sötétben.

-          Nem is tudom mikor láttalak utoljára. - suttogja miközben kisimít egy tincset az arcomból. Legalább tizenöt évvel idősebbnek látszik nálam, pedig csak kilenccel az.
Valamiért gyengédek tűnnek az apró ráncok, amik megbújnak a szemei és a szája sarkában, holott régen vadak voltak, élesek... akárcsak most nekem; és a szemében is tükröződik valami... talán bölcsesség, amit ilyen fiatalon még nem kéne birtokolnia.
Aztán meglátom: kicsi, törékeny, akár egy játék baba, és épp oly' gyönyörű is. Hosszú szőke haj, élénk kék szemek, mint amilyenek Nicole -é is.

-          Siethettél volna egy kicsit jobban is! - mordul rá játékosan, aztán megköszöni neki. Vajon mióta van Nicole -nak gyermeke? - Igyál, Hach! Három napja alig voltál köztünk! Nem árt egy kis folyadék. - meglepnek a szavai de nem ellenkezem, amikor odaemeli a hideg, nedves üveget az ajkaimhoz. Három nap? Három napig nem voltam magamnál? Csupán óráknak tűnt...

-          Mégis... - szakadok el tőle hirtelen, majd az ágy háttáblájának dőlve rá emelem a tekintetem. - Mégis mi a franc történt? - kérdezem. Erősnek érzem magam, holott gyenge vagyok akár a harmat.

-          Majd később... - Nicole bizonytalan, mintha nem kéne megértenem, hogy mi történt velem.

-          Most! - kiáltok fel. Tudom, hogy megtaláltam azt a fotót, de... de utána. Utána mi történt? Nem értem. Képtelen vagyok felfogni... Az Átoknak nem kéne... fizikai képtelenség, hogy ellenem forduljon!
Nicole hatalmasat sóhajt, aztán feláll. Kilöttyen a kezében tartott vizespohár tartalma az ágyneműmre, de  észre sem veszi. Üvegesek a szemei, gondolatban távol járhat.

-          Hozok valamit enned! - motyogja maga elé, aztán kisétál a szobámból. Csak a kislány marad, akit először észre sem veszek. Lekötnek a sajgó végtagjaim és az égő izmaim.

-          Sajnálom... - szólal meg váratlanul. Meglepetten kapok levegő után, aztán a szavai elérik a tudatomat is. Kérdőn vonom fel a szemöldökömet. - Mármint... a fájdalmadért. Sajnálom. - tényleg nem értem, hogy miről hadovál itt össze-vissza.

-          Mivan? - minden hangszalagom feljajdul, amiért használatba veszem őket. Rekedt vagyok, fáj a torkom és hirtelen újra meg is szomjazom.  

-          Kénytelen voltam... - a kislány ráharap az ajkaira és váratlanul fölmászik az ágyamra. Bájos. Nagyon is. Hasonlít Nicole -ra: ugyan olyan pisze orra, és égetően kék szemei vannak; neki hosszú a haja, az anyjának pedig rövid, de épp oly' szőke és selymes tapintásúnak hat. Mintha a legfiatalabb Malinson - testvér egy újabb kiadása lenne.

-          Tudod, hogy mi történt? - kérdezem nehézkesen, miközben megfeszül a testem, mert a kislány mellém bújik, hozzám simul és aprócska kezével átölel. Hirtelen eszembe jut az a valami, amit pajzsnak gondoltam. Az Ő volt.

-          Nagyon fájt, igaz? - kérdezi vékony hangján a pólómba motyogva. Hitetlenkedve meredek rá, de ő már lehunyta a szemeit. Ő miért... miért talál megnyugvást az én karjaimban?! - De nem tehettem mást... - arca grimaszba torzul, mintha csak tudná, hogy mit kellett átélnem.  De mégis honnan?

-          Mi a francról beszélsz, kislány?! - húzódom el tőle. Ő felemeli a fejét és kék szemeivel végigfürkészi az arcomat. Idősebbnek tűnik a koránál - amit hat-hét évre saccolok.

-          Ha én nem vagyok, akkor más embereknek még nagyobb kínt kell kiállnia... De legalább már emlékszel. - elmosolyodik. Tündököl az arca, de a tekintete fájdalomról árulkodik.

-          Nem tudom miről... - megcsóválom a fejemet. Nincs értelme faggatni, mert úgysem fogja elárulni, bármi is legyen az, amit elhallgatnak előlem. - Menj el!

-          Tudom, hogy mit éreztél. Én is éreztem, ám! Láttam, amiket láttál... Borzalmas dolgokat. - megremeg. Kezdek félni tőle. - És sajnálom, hogy... hogy ellened fordítottam... de... de muszáj volt, értsd meg, kérlek! - kis ujjai megszorulnak az oldalamon.

-          Tűnj. El. - motyogom egyre idegesebben. Ha Nicole lánya érti... ha ő érti, és én nem... Én miért nem?! - Egyedül akarok lenni. - lerázom a kezeit aztán lecsúszom az ágyban és a fal felé fordulok. Nem nézek többet felé, még a létezéséről is próbálok megfeledkezni.

Perceken át hallgat, csak a szuszogásából tudom, hogy még itt van. Elegem van a titkokból! Elég a hazugságokból! Elég volt mindenkiből... Sajnálni kezdem, hogy három napja nem ugrottam ki az ablakon. Komolyan. Az emlékeim ezerszer rosszabbak, mint a halál. Sötétek, kietlenek és jegesek. Olyanok, akár az északi sark... Csak itt nincsenek fények.

Valamikor később Eve jön be, megsimítja a hátamat és azt mondja: egyek, de én nem teszem; mikor lejjebb húzza a takarót, én a fejem fölé rántom, majd ezt megismételjük még háromszor, végül ő az, aki feladja. Eltávolodnak a léptei, de nem hallom az ajtó csukódását, csak valami fülsüketítően éles nyikorgást. Mikor odafordulok, hogy megnézzem mi az, kisül a szemem.
Menedéket keresek a takaróm alatt, ám Eve elől nem véd meg: odajön, lerántja rólam és egy kanalat tol az arcomhoz, mint valami csecsemőnek. Fintorogva hátrébb húzódom, de nem hagy békén. Végül az összes krumplipüré a gyomromban landol, egy pohár keserű tea és három különböző kapszula társaságában. Nem kérdezem mire valók, de Eve anélkül is elmondja: vitamin, és fájdalomcsillapító a torkomra meg a fejemre.
Egyedül akarok lenni, a bánatommal és a fájdalmammal, de soha nem lehetek magányos: Eve után Loren, Amy majd Clarissa jön be. Lorennek még annyira sem örülök, mint Amy -nek, akire még mindig haragszom. Egyedül Clarissa az, aki békén hagy: leül egy székre, bedugja a fél fülét, zenét hallgat és pötyög a laptopján. Elég unalmas élete lehet.
Nap végére már képes vagyok lábra állni és elvonszolni magam a mosdóig. Minden végtagom fáj, a bőröm pedig, mintha le akarna válni rólam egy apró érintéstől is. Elgondolkodom azon, hogy ilyen érzés lehet-e, ha az átok így kerít a hatalmába. Persze azt rendes ember nem élné túl. Vajon én miért tettem? Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha még akkor távozom az élők sorából, amikor az apám elvitt a paphoz... Minden alkalom rosszabb és rosszabb volt az előzőnél.

-          Hach, minden rendben? - kiált be Clarissa a szobából. Ötpercenként megkérdezi mindenki, ha nem adok feltűnőbb életjeleket.

-          Rohadtul elegem van abból, hogy nem hagytok élni! Legszívesebben megfojtanám magam a zuhanyzó csövével, de nem tehetem. Szerintem minden rendben van. - fröcsögöm gunyorosan. Valamiért arra számítok, hogy Clarissa összepakol és elmegy. De nem teszi, így inkább csak beletörődötten megmosom az arcomat.

A hajam zsíros, a szemeim alatt sötét karikák húzódnak, az alsó ajkamon pedig mély sebek éktelenkednek. A homlokomat ráncolva dörzsölöm meg a bőrömet. Mint egy iszákos kurva, aki egy kuka mögött lakik. Elkezdem ledobálni magamról a ruháimat, majd kibújok az alsóneműmből is. Lenézek a testemre, oda nem illő sebeket keresek: körömnyomokat és vörös csíkokat, amik már majdnem teljesen begyógyultak. Hogy történhetett? A tükörben az oldalamról visszanéző kolibrira vándorol a tekintetem.
Éget.
Fáj.
Halk léptek a kihalt folyosó sötétjében.
Csíp.
Vér.
Sebek.
Vékony, barna hegek, amik sohasem múlnak már el.
Kicsi voltam, törékeny... eltörtem, de nem akkor, mikor hittem. Még sokkal előtte: abban a percben, amikor anyám először nem úgy nézett rám, ahogy más anyák a gyermekükre. Mikor már fel tudtam fogni, hogy valami nincs rendben. A Gyönyörű Nő nem így tekintett rám. Ő valóban tisztelt, és talán még szeretett is... anyám helyett anyám volt.

-          Sajnálom... - suttogom, aztán belépek a zuhanyzóba, és megengedem a vizet.

Kumi Nori Anami jeleket küldött nekem. Mert biztos, hogy nem csak képzeltem: a felirat; ő maga a saját szobájában... Valamit tervezett, vagy már végre is hajtott. Elvégre mi másért lennének adásvételi szerződései, és álnevei? Na meg a képek. Azok a borzasztó minőségű  fotók teljesen idegen emberekről...  Olyan értelmetlennek tűnik! A Gyönyörű Nő mindig egyszerű volt... közvetlen... sosem tudnám róla elképzelni, hogy sötét ügyei lehettek. Vagy vannak. - emlékeztetem magam.
Ha él - márpedig megeshet-, akar valamit. És Ő mindig megkapja, amit akar.
 Meg fogom keresni - mert meg akarja, hogy így tegyek-, és kiderítem, hogy mi az...

Amikor kilépek a zuhanyzóból már van célom.
Az egyetlen, aki képes reményt adni az én sötét, összetört lelkemnek, az a Gyönyörű Nő.