Burakku Hachidori - Fekete kolibri

1 

Ismét viszont látom a várost. A felhőkarcolóit, a mocskos utcáit. Arcom grimaszba torzul, és köpök egyet oldalra. Eve úgy néz rám, mint, aki most sértette meg az egyik törvényt. Én erre csak megtörlöm a számat és megvonom a vállaimat. Pufók, zöld kabátom gallérja nyomja a nyakamat a mozdulat után, így kénytelen vagyok odanyúlni, és kiemelni a kezemet a zsebemből. Hófehér a bőröm, mint régen. És hosszú, vékony, halvány rózsaszín, mondhatni fehér hegek szövik át. Ahogy belegondolok, mit kellett átélnem alig tíz éve... felhorkanok, és hagyom, hogy csupasz kezem az oldalam mellé hulljon és  élettelenül lógjon, míg meg nem érkezünk... oda. Valaha régen volt egy Gyönyörű Nő. Rátalált Hachidorira és vigyázott rá. A saját lakásába vitte, ami elég nagy volt akár öt embernek is, nemhogy kettőnek. Védte, tanította és szerette a Gyermeket. Megtanította mindenre, amit tudnia kellett. A Hachidori világában nincs Isten, ami oltalmazza a rossztól, és az... Átoktól. Nem léphet a megszentelt földre, mert a Kolibri maga a szentségtelenség. Értette a lány, hogy mit mond, értett mindent, amit addig nem. A lány nőtt és vele együtt az Átok súlya is. Megismerte a Malinson családot és megtudta, hogy mihez köti az élete. A család egyre sűrűbben járt össze. A Kolibri szégyellte, hogy úgy néz ki, ahogy. És azt is szégyellte, hogy micsoda, és, hogy mit hordoz magával már évszázadok óta. Egy napon a Gyönyörű Nő mondott neki valami. A lány letört. Azon a napon történt, mikor pontosan öt éve a nő rátalált az utcán. Először boldog napnak indult, mert tudta, örökké szeretni fogják, és soha többé nem lesz egyedül, nem lesz magányos. Aztán a Gyönyörű nő azon a napon eltűnt. Hachidori sosem érzett még akkora csalódottságot és fájdalmat, mint azon a napon. Aztán a Malinson családhoz költözött és most visszatér ide...

- Hach! Mi a baj, Hach? - kérdezi Eve kizökkentve az emlékeimből. Csak megrázom a fejem és a szemembe fésülöm a hajam. Fakult az évek során, most mondhatni mogyoróbarna, de van benne egy-két szőke melír. - Ne játszd a szótlant, Hach! - Eve összehúzza fekete szemöldökeit. Meg akar félemlíteni? Engem? Hangosan nevetek fel. Erre Eve szemöldökei ellágyulnak, aztán a homloka közepére csúsznak. - Hach! Jól vagy? - a mosoly az arcomra fagy, majd ismét elkomorulok. A lábam megtorpan közvetlen a járda szélén, a zebra előtt.

- Jól vagy, Hachodori? Nincs semmi baj! Nem kell félned! Én vigyázok rád! Minden rendben lesz, ne félj!Amíg veled vagyok semmi bántódásod nem eshet! Érted? Én leszek az, aki megvéd... többé nem kell rettegned, az utcán aludnod, és nem leszel magányos! Érted, Hachodori?  - az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon, koszcsíkot hagyva maga után, akár a többi elődje. Most is ez történik. Egy apró, hideg könnycsepp buggyan ki a szempilláim mögül. Gondolatok cikáznak az agyamban. Eve valamit mond, de nem értem a szavait. Aztán megtorpan és rám néz. Halványan elmosolyodom és egy lépést hátrébb lépek, szinte fel sem emelkedve csúszok hátrébb. Felrémlik a Gyönyörű Nő csodálatos arca... ahogy mosolygott rám, mikor senki más még csak rám sem nézett. Ő szépnek tartott, pedig hozzá képest én még csak koszfolt sem voltam. Annak a nőnek a szavai visszhangoznak a fejemben, aki felnevelt, aki életet öntött belém, és aki mindenre megtanított... arra is, hogy mikor kell meghátrálnom, mikor kell megfordulnom és mikor kell...

- Hach... - Eve meglátja kifejezéstelen arcomat és a szememben csillanó kicsiny könnycseppet, ami ki akar csordulni. A világ eltompul, akár a lassított felvétel. Emberek haladnak az utcán, a szél felborzolja a hajukat. Kocsik várnak a sorukra a kereszteződésben. Butikok csengői csilingelnek tőlem jobbra és balra, nők és férfiak lépnek ki az ajtóikon, nevetve és boldogan. Én is voltam boldog... még régen. Csak magam elé nézek. Látom, amit látok és hallom amit hallok. A telt nő, fekete hajjal, ott előttem Eve. Jó volt hozzám. Ő a Malinson család tagja. Vele küldtek el. Jó fej, kedves és segítőkész. De ő nem a Gyönyörű Nő, igaz, hogy Eve is olyan, mintha az anyám lenne, de a Gyönyörű Nő mégis sokkal, de sokkal jobban szeretett és... megértett. Úgy, ahogy senki más.

Eve felemeli maga a elé a kezeit, meg akar ölelni. Kedves szemei az arcomat pásztázzák. Széles mosolya azonban lefagy, mikor meglátja a szememben éppen kigördülő könnyet.  Sóhajt. El tudom képzelni, hogy mi jár most a fejében. De ő mégis hozzám lép. Összeszorítja a szemeit a mozdulat közben. Részletesen látom, ahogy rövid barna hajába belekap egy szellő, és kitárja a karjait. Kesztyűs keze meghajlik, ahogy körém fonja. Teste befed, és megpróbál eltakarni, de így is látom, ahogy egy kék Honda hihetetlenül gyorsan, kerék csikorgatva váratlanul jobbra pördül és satufékezik. Úgy áll meg a kocsi, hogy pontosan keresztbe forduljon a többi autónak. A többi jármű nem lassít, ahhoz túlságosan gyorsan történt, csak az én szememmel nem. Mert én látom, ahogy a taxiban egy ifjú nő a lánya után nyúl, mert az, az ablaknak nyomja pirospozsgás kis arcát és nagy kék szemivel kémleli a várost. Mikor meglát... engem szája mosolyra húzódik és keze felemelkedik, majd lassan int egyet. Én nem teszek semmit, csak a szám nyílik el önkéntelenül, de aztán becsukom és összeszorítom.   

A taxi hihetetlen sebességgel csapódik a Hondának, ami következtében a tetejére fordul. Közben sikolyok, kerékcsikorgás és dudák éles hangja üti meg a fülemet.  Aztán, szinte egyetlen másodperc alatt mindkét kocsi lángra lobban.

A  kislány mosolygott... rám. Érzem, hogy a könny végigfolyik fehér, heges arcomon, le az államra és rácsöppen a zöld kabátom gallérjára. Nem kell, hogy odanézzek, mégis tudom, hogy egyből beissza az anyag. Nemegyszer láttam már, és nem szeretem. Régi emlékeket ébreszt és nem szeretem az emlékeimet.
A könnycsepp végleg eltűnik, majd minden újra felgyorsul körülöttem.

És én csak pislogok és megrázom a fejem. Eve még mindig szorít, de én eltolom magamtól, a nő értetlenül mered rám. Látszik rajta, hogy megrémisztette a karambol, de látta már, hogy mik történnek...

- Hach... - suttogja a nevemet, de én csak lépek egyet a zebra felé és várom, hogy az ismét zöldre váltson. Nem kell sokat ácsorognom. Az idő normálisan telik, ha nem gondolsz semmire. - Baj van? Kérlek, Hach, válaszolj! - kétségbeesett a hangja, de nem felelek. Csak állok és várok... várok... várok... majd meghallom az ismerős sípszót. Kell egy pillanat, hogy felfogjam, majd elindulok és nem állok meg. Mindenre megtanított... arra is, hogy mikor kell meghátrálnom, mikor kell megfordulnom és mikor kell... szó nélkül továbbmennem.