Burakku Hachidori - Fekete kolibri

2

Meredni a semmibe és továbbmenni. Nem nézni vissza, bármennyire is akarsz, bármennyire is megrémültél, félsz, vagy fáj... ami  megtörtént, az megtörtént, nem lehet nem lehet már megváltoztatni. Lehet, hogy nem kellett volna így történnie. Lehet, hogy éppen az a lány találta volna fel a rák ellenszerét, vagy épp az écét. De az is lehet, hogy csak egy kurva lett volna, aki New York egyik sikátorában feszítene segg alá érő miniszoknyában, bugyi nélkül, drogosan és bepiálva. És az is lehet, hogy egy egyszerű, normális ember lett volna, ha nem hal meg. Mert meghalt. Az autó száz az egyhez, hogy szénné égett. Lehetetlen, hogy még él. Ez van. Meg kell tanulni beletörődni!

Lábam eléri a zebra végét, a járdaszegélyt. Eve utánam siet. Lehet, hogy futott, mert liheg, mikor a vállamra teszi a kezét. Kesztyűs ujjai megszorulnak a vállamon, és előre görnyed. A föld felé mered majd kis idő múlva újra kinyitja a száját és hangos levegővételek közepette mond valamit.

- Hach! Hach! Ne siess már úgy! - zihálja és kiegyenesedik.

- Nem sietek. - közlöm szárazon, majd becsukom kisebesedett ajkaimat. Nem nézek a nőre, aki  Kumi Nori után felnevelt. Szeretem Eve -et, de mégis máshogy. A Gyönyörű Nő olyan volt számomra, mint az anyám,a ki kidobott engem, Eve pedig mint egy... mondjuk egy nagynéni.  - És amúgy is, én tudom, hogy hova kell menni. - igen. A Gyönyörű Nő házába. Még a gondolattól is összerándul a gyomrom. Visszatérni oda, ahonnan úgy rángattak el. Mert nem adtam magam. Képtelen voltam elmenni. Olyannyira, hogy hasra vágtam magam és körömmel a parkettába akaszkodtam. Még most is látszik a helye, ahol felsértették a deszkákat. A körmeim széttörtek, vér borította az ujjaimat, ahol beletörtek a húsomba, és a szálkák felszakították a körömágyamat. Az arcom szétázott a könnyektől, és eltorzult a fájdalomtól. A hajamat is téptem, volt, hogy tincsek hiányoztak, és foltokban kopasz voltam. Borzasztó volt... elhagyni egy lakást, ahol szerettek, és olyanok vittek el, akik annyira nem is ismertek.

De most már más vagyok.

Sokkal magamnak valóbb.

Kemény... olyan, aki sosem sír, nem mutatja a fájdalmát.

Szép hazugság.

Idetalálni nehezebb volt, mint hittem. Ezt persze senkinek nem mondtam el. Ahogy azt sem, hogy mennyire belemart a szívembe, mikor megláttam a ház ajtaját. A hatalmas ház... nagyobb, mint emlékeztem. Jóval. Itt nem öt, hanem tizenöt ember is elfér.

Csak pislogtam a nagy házra, amiben egykor laktam. Aztán beléptem a kapunk és megálltam. És most is itt állok, egyhelyben, a fogasok mellett. Csak nézem a padlót... amin közvetlenül a lábam előtt mély csíkok éktelenkednek. Kedvem támad lerogyni ide és sírva fakadni. Az arcom a tenyerembe temetni, akárcsak régen. Mert régen sírtam, de most már nem. Legalább is nem akkor, amikor látták. De már az is rég volt! Mert hülyeség sírni... nem érsz el vele semmit... és nem kaphatsz vele vissza senkit.

És, ha most sírnék, akkor nem jönne ide a Gyönyörű Nő, hogy megvigasztaljon. Így hát elvetem az ötletet és helyette átlépek a körmeim nyomán. A csizmám sarka most élesen koppan, pedig már megszoktam, hogy ütemes ritmusra haladok. A sarkam földhöz koppanása megnyugtat... de most feláll a szőr a hátamon

Mögöttem ajtó csapódik, és nem kell, hogy odanézzek, úgy is tudom, hogy Eve jött be.

- Ez az átkozott kertváros! - morogja. Sosem lakott "kertvárosban". Aztán meg a Staten-islad- ot nem lehet igazán kertvárosnak nevezni... de tény, hogy ez New York legkertvárososabb kerülete. - Sosem szerettem! Én a belvárosban nőttem fel! Oda tartozom! - ezzel felakasztja a mellettem álló akasztóra a kabátját és elvonul a konyha felé. Magára hagyva engem. Biztos megviselte a baleset... vagy tudom is én! Eve tudja, hogy mikor kell egyedül hagynia. És most ez egy ilyen pillanat. Amikor jobb, ha senki nem szól hozzám... mert akkor ő jár rosszul. Az Átok... hatalma nagy. És a súlya az én vállamon és szívemen nyugszik. Néha... néha még én is befordulok egy kissé. Bár általában nem izgat fel a dolog. Igaz, hogy eddig nem sokan haltak meg, de ahogy idősödöm az Átkom is nő... és néha kicsúszik az irányítás a kezeim közül. Nem mintha eddig én irányítottam volna!

És ezt az érzést el is temetem , mikor kiengedem a levegőt, egy hatalmas sóhajjal. Az ujjaim a zöld kabátom cipzárjára siklanak és lassan lehúzom. A cipzár hangosan felnyög, és szétnyílik. Aztán lehámozom magamról. A melegség azonnal távozik, de nem annyira észlelhetően, mint amikor a barna, kötött sálamtól szabadulok meg és akasztom azt is a fogasra.

- Hach... - megrándulok. Szinte hideg fuvallatként érkezik, halkan akár egy szelem, és a hangja mély... Max mindig is a frászt hozta rám! De már megszoktam. Igaz, hogy évek óta nem láttam, de akkor is... sok időt töltöttem velük együtt. Ezért is nem mutatom ki a meglepettségemet. Mit keres ő itt? A szemem kitágul egy pillanatra, mint egy csésze, de utána ellágyul a szám pedig elnyílik... de semmi más mozdulat, ami arra utalna, hogy megijedtem. "Egy Hachidori nem rémül meg! Tőle rémülnek az emberek... rettegjenek tőled, mint a legnagyobb félelmüktől!" Hülyeség...

- Max. - megfordulok. A fiú éles arccsontja, most még jobban kiáll, mint korábban. Az álla is kerekebb lett (mondhatni seggáll, de neki mindig is jól állt) Soha nem volt ronda férfi... a sötét, a tenger mélyére emlékeztető, mindent elnyelő kék szemei mindig vonzottak. A szemöldöke a tanú rá, hogy valaha utcaverekedésekben vett részt és egyszer-kétszer átesett egy kirakat üvegén. Pár kikopott heg, ahol nem nő szőke "szemöldökszőr". Ez teszi őt igazán... vaddá. Olyan, úri rosszfiúvá, aki nem erőszakol meg az utcán, hanem hazavisz.

- Jó újra látni, Hachidori. - elmosolyodik. Ez olyan... öntelt mosoly, amivel csajozni szokott. De engem nem rendít meg.

- Téged is, Max Malinson. - a neve hallatán még szélesebben mosolyog. Ezzel hódít. Mögéd áll, átkarol, te megfordulsz, rád mosolyog ezzel a mosollyal, és neked KO. Ezt csak az tetézi mikor egyik karjával beletúr -nem feltűnően- festett sötétbarna hajába, ahogy most is. Karján megfeszül a lilás bordó inge, és csak most veszem észre, hogy ki van gombolva, így izmos, tetovált mellkasa szabadon van hagyva, éhes szemeim előtt.  - Ezek szerint Lilien is itt van? - kérdezem, miután észrevehetetlenül nyelek egyet. De ő csak megrázza a fejét, és úgy tesz, mintha sajnálná a dolgot, közben pedig még mindig ugyan olyan kihívóan mosolyog és néz rám. Tudom mi jár a fejében. Mi ketten... néha... szórakoztunk együtt a múltban. Nem bántam meg. De annak már jó pár éve. Nekem ő volt az első, de nem az egyetlen. És ilyen "szórakozás" csak akkor történt, mikor mind a ketten szörnyen untuk magunkat. És mivel ő a két fiú közül az idősebbik... nem azt mondom, hogy Mike rossz srác... egyáltalán nem! Csak hát Maxhez sokkal jobban vonzódtam. És ugyebár Max is a nőkre bukik.. ellenben -sejtésem szerint- Mike-kal.  

- Igazából nagyon hiányoztál... - keze az arcomra siklik. A bőre perzsel, mint a parázs, ahogy mutatóujját végighúzza az államon, a fülem tövéig. - Mit szólnál, ha...

- Nem, Max. Ma nem... - Fojtom belé a szót, mire ő értetlenül mered rám. El kell mondanom. Ezt nem tudom magamban tartani! Mert ha igen... - Az Átkom megint lesújtott. - kezeim közé fogom a nyakát és a csípőjéhez húzom a bal lábam. - És meghaltak emberek, Max! Egy kislány is...  - leengedem a lábam. - Ma nincs lelkierőm ahhoz, hogy veled legyek... - mindkét tenyeremmel beletúrok a hajába és felemelem a fejét, hogy a tekintete szakadjon el a melleimről, és nézzen a szemembe. Ő csak nyög egyet, de nem a forró hangulattól, hanem, mert tudja, hogy ez mennyire megvisel. - ... igazán sajnálom! - ezzel eleresztem és Eve után megyek a konyhába, de ő már nincs ott.
Nincs itt, a konyhában... a konyhába, ahol minden reggel arra vártam, hogy Kumi Nori Anami, a Gyönyörű Nő rántottát, vagy épp müzlit készítsen nekem. Emlékszem, hogy volt egy kis, zöld tálam, amibe a müzlit öntöttük. Abban a szekrényben volt... ami még mindig ugyan azon a helyen van! Odasietek, és kinyitom a mosogató feletti, üvegajtós szekrényt, amiben... nincs semmi. Az őszinte mosoly, ami az arcomon volt, már nyoma sincs, ahogy az izgatottságom is egy pillanat alatt tovaszáll és visszamerülök a jelen nyomorúságába.

Csak állok ott, a mosogató melletti pultnak dőlve és a márványasztalt nézem. Fekete alapon fehér erezet. Szép darab. Régen mindig ezen ettünk. Minden reggel, minden ki***ott reggel! Dühömben ráverek egyet tiszta erőből. Belesajdul mindkét öklöm. Remegek a dühtől, aztán eltorzul az arcom és patakokban folynak a könnyeim. Tartom magam, de aztán megrogynak a lábaim és lerogyok a földre, még mindig az asztalba kapaszkodva. Nem magas asztal, így felérem, ezért is hajtom a homlokom a hideg márványnak és sírok tovább.

"Mi lenne, ha egyszer én csinálnék neked reggelit Kumi Nori?" kérdeztem, erre ő csak nevetgélt és csodás mosolyát felém villantva csak annyit mondott: "Ha ez tesz boldoggá!"