Burakku Hachidori - Fekete kolibri

4

A csukott ajtónak dőlve állok, és a kezemet a kilincsre fektetem. Ez az érzés... tényleg fojtogat. Fuldokolva meredek a plafonra. Remegnek a lábaim, és kitágulnak  a szemeim.

-  Átok... rád! - nyögöm ki, majd hátamat az ajtónak vetve lerogyok a földre. Maxet kerek fél órája hagytam ott a folyosón. Kiabált utánam, de én akkor is elmentem. Nem volt kedven beszélni, nem is fogok. El kell magamban temetni ezt az érzést is, mint az összes többit! Mélyre kell ásnom, egészen a gyermekkori sérelmeimig, és oda rakni a képzeletbeli ládát, amiben Kumi Nori szerepel. De az a hely a ház... sok mindent felkavar. Emlékeket, amikhez ha leások... akkor a súlyuk biztosan elemészt.

Nyelek egyet, majd a torkomra szorítom a kezeimet és mély levegőt veszek. Ha van bármi, ami meg tudna ölni... az, az igazi családom, és minden, ami hozzájuk fűz.

Régen történt. Nagyon. És nem emlékszem mindenre Csak egy hatalmas pofonra az apámtól és anyám mérhetetlen kínjára, amit akkor érzett, mikor elmenekültem. Tettem valamit. De semmire sem emlékszem belőle... Nem is akarok, és talán épp ezért ülepedtek le. Mióta a Gyönyörű Nő magához vett és elmondta: amit tettem elkerülhetetlen volt, az emlékeim feledésbe merültek. Olyannyira, hogy a saját nevemre sem emlékeztem.

Nem mintha szükségem lett volna rá. A Gyönyörű Nő csak így hívott: Burakku Hachidori.

A kezeim az ölembe hullanak. Valaha hívtak máshogy is. Megrázom a fejem, de a gondolatokat nem tudom elűzni. Volt családom, de kidobtak. Volt nevem, de elfeledtem. Valaha voltam más is, de most ez vagyok. Régen... régen sose gondoltam volna, hogy egyszer magam leszek a saját gyilkosom. Hatalmas robbanást hallok, de meg sem rezdülök. Csak az arcomhoz nyúlok és letörlöm a könnycseppet, ami lefolyt, most már száraz bőrömön.

- Hach! - csak nézek magam elé. - Hach! - a hangok tompulnak körülöttem. Mi történt aznap? Miért kerültem utcára? A Gyönyörű Nő azt mondta: "nem fontos". De igenis az! Tudni akarom. Emlékezni akarok a gyermekkoromra, hogy minden összeálljon! Nem... akarok örökké azon filózni, hogy "vajon mi volt előtte". Össze akarom illeszteni a darabkákat. Meg kell tennem! De nem most.

Lassan felállok és az ablakhoz sétálok. Még mindig ott van. Megfontoltan nyúlok a gyűrű után. Mintha forró vasdarab lenne, úgy húzom az ujjamra. Soha azelőtt, még csak meg sem néztem ezt a gyűrűt közelebbről, most pedig az ujjamon van. Három fekete gyémánt, ezüst foglalatban. Eláll a lélegzetem. Fekete... Ilyet még nem láttam! Biztos ritka, vagy festett... Semmi sem biztos, ezt már megtanultam. Amúgy, ha tényleg igazi, akkor nem csoda, hogy sose adta a kezembe, hogy megnézhessem! A gondolatra halovány mosolyra húzódnak kisebesedett ajkaim. Fekete gyémántgyűrű, most már az enyém vagy!

A gyűrűt nézegetve megyek le a lépcsőn.

- HACH! - hangja inkább rémült, mint korholó. Erre szemforgatva felnézek. Eve tekintete meglepődött, arckifejezése sokkolt. És egész arcát fekete korom borítja. Önkéntelen mosolyra húzódik a szám. - Hach! Te... te felrobbantottad... ! - dadogja, miközben zavartam elbotorkál a mosdó felé. Nem szid le, majd később. És mit ér vele? Semmit. Dallamos a hangom, amit a fejemben hallok. És, ha le is szid... úgyis lepattan rólam, mint az Átok, a Malinsonokról! Ezen jót kuncogva a konyha felé veszem az irányt. Végre... újra önmagam vagyok! Kemény, magamnak való, akit nem érdekel más! Erre megtorpanok.

"Te vagy a Hachidori, a Kolibri! Nem szabad, hogy más is érdekeljen, csakis az Átkon keresztül látott világ! Lehet, hogy valaki boldog, te is lehetsz az, de valaki állandóan boldog..." Kumi Nori az orrnyergét masszírozta, míg én láb lóbálva néztem rá a kanapéról. Mosolyogtam. Állandóan. Mint akkor. És a Gyönyörű Nő éppen azt ecsetelte, hogy a boldogság, a Hachidori számára egy luxus cikk, amit akkor érhet el, ha tényleg nagyon-nagyon boldog. Mert az Átok egy olyan dolog, ami elcsúfítja a világot. És én abban a világban élek, ahol az Átok jenen van. Én az igazságot látom, nem a csodálatos hazugságot. "Érted, Hachidori? Neked a boldogság... a vidámság olyan, mint az embereknek az angyalok! Egy mosoly, a szürke és kegyetlen világban, mint az Igazság a Hazugságban! Te látod, hogy milyen halandók az emberek... valaki megüti őket egy rossz helyen, és eléri őket a halál. Ők nem látják, hogy milyen borzalmas is EZ a világ! Érted már? Érted, Kolibri? De egyszer... egyszer megígérem neked, hogy lehetsz az...!" Úgy rázta a vállaimat, mintha azt magyarázná, hogy meghalt a nagymama, de nekem nem kell utánamennem. Mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon. Mert az is... Számomra a halál hétköznapi dolog. Minden egyes nap látom, ahogy meghal valaki. Csak lehunyja a szemét, vagy éppen gyilkosság áldozata lesz. Nap, mint nap... és úgy kelek fel, hogy azt kérdezem magamtól: ma ki lesz a következő? Lehet, hogy egy autóbaleset, vagy éppen én leszek a halandóságra a bizonyíték.  

Burakku Hachidori... A Fekete Kolibri. Mit is jelent ez? Sokat gondolkodtam már ezen... Kumi Nori sokszor mesélte már ugyan azt, de semmi meséset nem találtam benne.Pedig az, egy nagy badarság... Egy részét állandóan szajkózta: "A fekete az Alvilág és a gyász színe, a Hachidori halált hoz és büntet. Akinek nincs itt maradása, azt elviszi az Átok." A Gyönyörű Nő, nem az, hogy szerette a halált, csak beletörődött, és egy idő után elfogadta, hogy természetes és többé nem menekült előle.

Én sosem szerettem, de én is beletörődtem. Fájdalmas szívvel tekintek vissza a múltra, de néha félek is tőle. Így, hogy idősebb fejjel tekintek vissza Kumi Norira, látok néhány furcsa hajlamot, az amúgy tökéletes nőben.
De talán... jobb nem is gondolni erre...

Megrázom a fejem és töltök magamnak egy pohár vizet. A hideg víz jól esik a kimelegedett bőrömnek. Mikor úgy érzem, elég volt, elzárom a csapot és leülök az asztalhoz. Egyenesen előre nézek, mikor belekortyolok a vízbe, és megpróbálok nem a felrobbant sütőre nézni.