Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok! Egy híján 1000 látogató! Nagyon, nagyon köszönöm!
És meg fogom hálálni majd valamivel, mint legutóbb 500 látogatásnál!
Még egyszer nagyon köszönöm! Nagyon jól esik! 

17

A stroboszkóp ütemesen villan fel előttem, már fáj tőle a szemem; a műfüst akadályoz a rendes légzésben. "Büntetést kapsz." A lüktető zene búgására vonaglanak körülöttem a testek. Könyökök vágódnak az oldalamba; lábak taposnak az enyémre. "Még egyszer...!" A füstkép  csak úgy köpi magából a párát, amitől, a már így is oxigénhiányos és az egymáshoz ütköző testekből áradó hőtől forró levegő még elviselhetetlenebb lesz. A fehér fény egyszer csak váltakozni kezd. "Ne legyen még egyszer!" Lézerek villannak át a termen, sárgára, vérvörösre aztán zöldre és sötétkékre festve a homályos légteret. "Elégszer okoztál már bajt"A DJ mögött egy hatalmas, forgó, fekete gömb van, ami vékony, sokszínű sugarakat lövell. "Többet NE!" Egy kar fonódik a csípőmre, majd egy izzadt, túldezodorozott test simul az enyémhez. Érzem csupasz hátamon a ruhája anyagát, ahogy a testéhez tapad és kellemetlenül csúszkál verejtéktől csillogó bőrén. Nem mintha én nem lennék izzadt és totál kiütött. "Nem, nem és nem! Megértetted?" Úgy vonaglom, mint a többiek. A körülfogó alak felveszi a testem hullámzását, közben kézfeje a hasam aljáról lejjebb vándorol. Felemelem a karjaimat és hátranyúlok, közben a hajamba túrók, hogy elérjem az arcát. Bárkié is.

Az ujjaim izzadtan tapadó hajat és bőrt tapintanak, majd hátracsuklanak és az idegen nyakába omlanak. Nem vagy idegen, ugye? - a kérdés inkább szól a fiúnak, mintsem nekem, de nem jön ki hang a számon. "Következmények! Minden következményeket von maga után!"Mintha az idegen meghallotta volna a gondolataimat: szorosabbra fonja a karjait a csípőmön én pedig hátrahajtom a fejem, és megcsókolom az állát. Sós íze van. Sós az izzadságtól. Elnevetem magam.

-          Ez olyan vicces nem? - kérdezem hisztérikus hangon, meg sem próbálva túlüvölteni a hangos zenét és a tömeget. - Még csak nem is ismerlek! - suttogom, miközben megfordulok, és kezeimet a mellkasára csúsztatom, majd onnan a nyakába. A tenyerem nedves lesz a bőrétől, még így is, hogy ing van rajta. "Drasztikusabb büntetéshez kell folyamodnunk!"Arcát a hüvelyk és a mutatóujjam közé veszem, lehúzom magamhoz. Ajkai perzselnek, akár a parázs, de képtelen vagyok elkapni a számat. A forró bizsergés, ami felkúszik a gyomromból a vénáimon át... Nem, ez nem csak a drog és az alkohol hatása. - nyugtatom magam. De az érzés olyan kábító!Biztosan ő is bevett valamit, vagy az italába tették, és attól van ez a hatás...! A testem szinkronban mozog az idegenével. A bőröm az övéhez tapad, akárcsak az ujjatlan, nagyon ejtett dekoltázsú, műszálas felsőm az én bőrömhöz.

A csípőmet jobbra-balra mozgatom, közben kéjesen dörgölőzöm a srác medencéjéhez és lábaihoz. Kezeimmel a hajamba túrok és úgy vonaglok, mint aki be van szívva, és csak homályos pacákat meg hányingerkeltő forgatagot lát. Felnevetek a gondolatra. Így van... hát nem vicces?! Ujjaimat az idegen álla alá csúsztatom, és újra megcsókolom. Az agyam leghátsó zugában észveszejtően ordibál valamit, amit normál esetben sem hallanék meg. A bizsergés azonnal újrakezdődik, mihelyst az ajkam az övéihez ér. Megint éget a bőre; megint bizseregnek a vénáim; megint kalapál a szívem; még jobban zárlatos lesz az agyam. Több kell. Érezni akarom. Még jobban akarom érezni!

-          Gyere velem! - szakadok el tőle, és megragadom a fiú ingét a kigombolt gallérjánál.  Elválni... az ajkaitól azt is jelenteti, hogy a forró, bizsergő áramlás megszűnik. Szinte... nem szinte! Tényleg fizikai fájdalom tőle elválni! Mintha lehasítanák egy életlen késsel a karjaimat és felvágnák a torkom meg a vénáimat. Remegni kezdek. Egyszer csináltam végig valami szar elvonó kúrát és akkor is hasonlót éreztem. Idióta Eve! Hagytam, hogy akkor rábeszéljen! Soha többet nem hallgatok az óvó szavaira. Ezt akkor már elhatároztam.

Amint kiérünk a sráccal a tömegből, elhúzom a mellékhelyiségek irányába. A folyosó szürke, nyirkos falai graffitikkel borítottak. Valamiért olyan érzésem lenne tőle, nem túl bódultan, hogy a vágóhídra megyek, nem a mellékhelységre. De most csak kavargó, hullámzó betont látok, színes vonalakkal átszőve. "Ez. Már. Túl. Sok. Volt. Hach!" Nehéz mennem: inognak a lábaim. Dülöngélve haladok a vékony tűsarkakon. Egy nagyon sötét szürke magas sarkú, emelt talpú, az alapszínnél sötétebb, fekete csipkemintás cipő van a lábamon, ami lehet, hogy órákkal ezelőtt még szexisnek és jó bulinak tűnt, de azóta már ültem a bárpultnál, szemezgettem pár szép hímpéldánnyal, és flörtöltem a csapossal - ami kb. a lecsúszott alkoholadagom felét ingyenné tette- majd a WC -ben kaptam valami punk csajtól egy "kicsit" erősebb tablettát. Nem mintha baj lenne.
Az idegen srácot egy hajtűkanyarral rántom be a női mosdó alumíniumajtaján, aminek tetején egy félig leszakadt, kalapos nő lifeg. Tűsarkúm ütemesen kopog, és visszhangzik a csöndben. A punk lány már nincs itt, de azóta, hogy itt állt már órák is eltelhettek. Bizonytalan léptekkel lehajolok, és közben a WC ajtók alatti résen nézek befelé, lábakat keresve. Nem mintha érdekelne, hogy ki lát meg, de biztos, ami biztos. Mikor meggyőződöm, hogy rajtunk kívül nincs senki más, odalépkedek a homályos idegenhez, és megragadom az ingét, előre rántom egy hirtelen mozdulattal, ezzel elszakítva a csípőjét a kézmosó pulttól. Erősen szorítom őt magamhoz. Nem érdekel sem az, hogy ő élvezi -e, sem, hogy romantikus -e. Nem. Engem csak az a gyönyörű, kábító érzés éltet. Ez az egyetlen ok, amiért egy izzadt, kölyökkel csókolózom. Igen, kölyök. Egy pillanatra kiélesedik az arca a szemem előtt, mikor elhajolok tőle. Mintha ismerném...! És nem idősebb nálam, talán még fiatalabb is. Hiába magas, hiába izmos - nem igazán -, hiába férfias a dezodora és hiába van jól belőve a

haja, attól még egy istenverte kölyök!
A fülemben lüktet a vérem, a gyomrom jóleső görcsbe áll, az ajkaim égnek... az egész testem folytatást követel.  A srác ingét szinte letépem, aztán a földre hajítom. Miután megint felé fordulok két kézzel ragadom meg az állkapcsa élénél fogva és olyan erővel húzom hozzá magam, hogy egy pillanatra megszédülök. A bőre erősen tapad az enyémhez, de nem elég. Nem eléggé ég, nem eléggé bizsereg, nem elég vér áramlik, szélsebesen a vénáimban. A szívem olyan hevesen kalapál, mint a kint tomboló, eszméletlen sebességgel lüktető zene.
Az idegen kezeit megérzem erősen ejtett dekoltázsú, fehér, műszálas felsőm alatt, egészen a mellemig kúszni. Elszakadok tőle, és megpróbálok émelygés nélkül a szemébe nézni. Meglepetten húzza vissza a kezeit, a csípőmig. Én csak hitetlenkedve mosolygok, majd újra megcsókolom. A bizsergő áramlás még jobban felerősödik. Hullámozni kezdek a testemmel, kis, akaratos hangokkal a fiúhoz dörgölőzve. Váratlanul megemelkedik a testem, az idegen felemel és a márványasztalra ültet. Éppen hogy csak szakadva el tőlem, lehúzza alig a fenekem aljáig érő, passzos, fekete miniszoknyám alól a vérvörös tangámat, majd az inge mellé dobja. Én közben lerúgom a cipőimet. Hangos koppanással érnek a padlóhoz. A srác elszakítja a fejét tőlem, amitől összeugrik a gyomrom, és a bizsergés is rögtön megszűnik.

-          Hallottad? - kérdezi.

-          Mit? - a legártalmatlanabb a hangom. Képtelen vagyok felfogni, miről is beszél. - Én semmit nem hallottam! - ezzel magam felé fordítom a fejét, az enyémet oldalra hajtva odahajolok, és eszelősen rászorítom az ajkaimat az övéire.

Nem habozik visszacsókolni. Ennek örülök. Míg végigsiklatom a kezeimet alig kidolgozott hasizmain, ő hátrahajtja a fejét, én pedig az övcsatjáért nyúlok. Úgy tépem fel, hogy majd' szétszakad. De nem érdekel. Az égető áramlásnak fel kell erősödnie! Most! Mikor lekerül róla az alsónadrágja is, meglepetten hátratántorodik.

-          Megint hallottam! - megforgatom a szemeimet, és kigombolt ingét összefogva magamhoz rántom, hátradöntöm a fejem, ekkor észbe kap és teszi, amit kell. A forróság reményeim szerint nőtt. Nem is akárhogy! És az áramlás is... szinte kitapintható a vérem száguldása. Olyan, mintha ki is dudorodna minden erem.

Összeszorítom a számat és a szemeimet, amikor a hátam a hideg tükörnek simul. A kezeimet a csípője mellé csúsztatom, a tenyereimet szétterítve nyújtom ki a márványlapon, majd az első löketén megszorítom annak szélét. Maxhez fel sem ér, igaz, de ez a bizsergés...! Ez... ez leírhatatlan! Mintha az agyam tudná, hogy bűnös, de mégis megtenném. Mint az első cigim elszíváskor. Folyton azt lestem, hogy Eve mikor ront be. Minden apró zajra összerezzentem. Na, ez most majdnem olyan. Ez mintha életem... legnagyobb bűne lenne, amit soha nem szabadna elkövetni... Bűnös Élvezet!
Éppen elérném azt a szintet, amikor nincs határ, de az idegen megint elszakad.

-          Hallottam! Hallottam! Ez nagyon durva lehet! - félelem, izgatottság érződik ziháló hangjában. - Meg kéne néznünk! Hátha valami durva történt?!

-          Te szerencsétlen idióta! - üvöltök rá, és lehuppanok a kézmosó mellől. Másodpercek alatt belelépek a bugyimba, és magamra igazítom a szoknyámat. Csalódott vagyok. Nagyon. De legalább még érzem a bizsergés egy halvány nyomát. Ez pedig elég vigasz. Legalább is egy kis időre. - Majd... kárpótolsz! - parancsolok rá, miközben előkapok egy rúzst a retikülömből, ami a kifogyott szappantartó alatt pihent ez idáig. Kiveszem belőle a rúzsomat és vörös csíkokat hagyva maga után, felfirkantom a számomat a tükörre.

-          Ajánlom, hogy írd föl, és hívj is! - megtámasztom magam a falnál, miközben belelépek az egyik cipőmbe, utána pedig a másikba. - Ha nem... nem lesz jó neked! És, ha nagy valószínűséggel nem ismerlek meg, csak mondd, hogy te vagy az "Áramlás" - ezzel egy utolsó, már kevésbé émelygő pillantást vetek rá, és megpróbálom halovány, elmosódott alakját az agyamba vésni. Barna haj, barna szemek. Fehér bőr, anyajegyek az arcán. - Majd kárpótolsz! - ismétlem el még egyszer és magára hagyom a mosdóban.

Mikor kilépek megigazítom a tangám pántját egy többé-kevésbé feltűnő mozdulattal, majd rendesen beleillesztem a sarkam a cipőmbe. Lassan elmúlik az égető áramlás. - figyelmeztetem magam. Nagyon rosszul esik. Nem csak, hogy ez a kábító érzés egyszer elmúlik, de az is, hogy valaki ilyen béna, és nem képes végigcsinálni valamit!
Sértődötten ezernyi kar fölött, halványan világító "Exit" felirat felé kezdek tipegni. Éppen akkor érek a tömeg sűrűjének széléhez, mikor kinyílik a női WC ajtaja és az idegen, félig kigombolt inggel utánam kiált. Nem a nevemet, hanem azt, hogy "Lány". Milyen édes. Nem mintha én tudnám a nevét. Erre a szóra ezernyi, hallótávolságban lévő lány odakapja a fejét. Reménytelen. - tűnődök magamban és elmosolyodom. Már majdnem sajnálni kezdtem!

Valami orrfacsaró bűzre és a borzasztó hidegre ébredek. Mikor felpattannak a szemeim egy hatalmas szemetes konténert pillantok meg. Nálam félszer nagyobb, kiszakadt szemetes zsákok lógnak ki belőle, és vannak mellé állítva. Azokból árad a bűz. Talán rohadt zöldségek vannak benne, vagy valami lejárt, erjedő kaja, amit patkányok és hajléktalanok csócsálnak nap mint nap. Biztosan egy étterem mellett vagyok! Egészen biztosan tudom! Így kell lennie! Ezt onnan vesszem, hogy a villámkaja - vagyis többször használt olaj - eltéveszthetetlen szaga csapja meg az orromat. Fintorgok, és kinyomom a karjaimat. Hiszen én fekszem! Hitetlenkedve tátom el a szám, amibe azonnal behatol a bűz, és rátapad az ízlelőbimbóimra. Öklendezve ejtem vissza a kezeimet a talajra. Jézusom! Kiterülve fekszem a nyirkos, csatornavízben ázó bitumenen, amit ki tudja hány részeg csöves intézte el a dolgát! A gondolatra, hogy nem is víztócsában hasalok összeszorítom a számat és felülök. Ez rossz döntés volt: a fejembe fájdalom hasít és szédülni kezdek, amit követ a hányinger.

Valahogy enyhítenem kell, mert különben egy leszek azok közül, akik már itt taccsoltak előttem is! Jobb ötlet híján megpróbálok felülni - sikeresen- és hátamat a nyirkos téglafalnak vetve, felhúzott térdeimre fektetem a fejem. Lehunyom a szemem és mélyeket lélegzek. Nyugi van, Hach! Mindjárt, minden rendbe fog jönni! Hosszan fújom ki a levegőt, amit eddig bent tartottam. Érzem, hogy elernyednek az izmaim és a megnyugvás végigsöpör rajtam. Még a csontomig hatoló fagyos, késő novemberi hideg is eltűnik egy pillanatra. De aztán visszatér: a hasam hol görcsbe áll, hol elenged és így tovább.
Remegek. Fázom. Úgy rémlik, mintha lett volna rajtam egy szövetkabát, mielőtt elindultam... Hova is? Bulizni. De melyik klubba? És ami még fontosabb: most hol vagyok? Nem emlékszem semmire azután, hogy kiértem a hidegbe. Nem volt nálam más csak... körbepillantok a fejemet felkapva. A retikülöm! Abban ott lapul a telefonom! Úgy kapom ki egy kupac, undorító, patkányürülékes halom alól, mintha megmenthetne. Most. Azonnal.
A retikült az ölembe ejtem, a fejemet és a hátamat pedig teljesen nekidöntöm a falnak. Kiráz a hideg. Gusztustalan, gusztustalan, gusztustalan hely! Szipogok egyet és hideg kézfejemmel megtörlöm a szinte biztos, hogy piros orromat. A kézfejemen húzódó bőröm érintkezik az orcámmal is. Nedves. Összeráncolom a szemöldökeimet. Sírtam volna? Elemelem és megnézem a fehér bőrömet: kosznak kinéző, fekete folt éktelenkedik rajta. Szemfesték. Összeharapom az ajkaimat és beletörlöm a kezem a miniszoknyám oldalába. Én hülye! hogy vehettem fel... a kabátom hova lett? Volt egyáltalán? Az egy dolog, hogy úgy rémlik mintha, de attól még lehet az ellenkezője!

A retikülömben ott lapul a kincsem: a pénztárcám és a kis, fekete érintőképernyős mobilom. A boldogság egyik, leghalványabb változata kicsit felfűt, de azért még majd' meg fagyok! Úgy remeg a kezemben a telefon, hogy kétszer is mellényúlok a gyors hívásnál. Káromkodok egyet, majd kétségbeesetten emelem az arcomhoz a készüléket és suttogva, rekedtes hangon beleszólok.

-          Max... - kezdem, de elcsuklik a hangom és zaklatott könnyek törnek elő a szemeimből.

-          Nyugi van, Hach! Már majdnem ott vagyok! - a kijelenésére annyira meghökkenek, hogy levegőt venni is elfelejtek.

-          Ho - hogy? - dadogom.

-          Nem emlékszel...? - elhallgat mély, megnyugtató hangja. A háttérben zajt hallok, mintha fékezne, és tekerné a kormányt, meg a haja dörzsölődését  vállához szorított telefonja hangszóróján. - Hagyjuk. Már majdnem ott vagyok a Dugout Pub South -nál! - mondja kissé hadarva. Látszik, hogy nagyon koncentrál a sötét útra.

-          Mi...? De Max... - suttogom, akkor már hiába. Bontotta a vonalat. - Honnan tudod? - suttogom a semmibe. A telefonomat az ölembe ejtem és hátravetem a fejemet. Most már csak várnom kell. Várnom kell a perceket, amíg Max idehajt. Míg meg nem hallom a kerékcsikorgást...

  Már nem fázom. Annyira átfagytam, hogy szinte nem is érzem a hideget. Talán már nem is élek! Felhorkanok, és kinyitom a szemem. Lábaim kinyújtva hevernek a hideg tócsába lógva, karjaim a combjaimra hajtva, jobb kezemben még ott szorongatom a már rég elsötétült kijelzőjű telefont. Nincs ekkora szerencsém! Csak meredek az esőcsatornára, ami a fejem fölött lóg mélabúsan a föld felé. Cseppekben hullik róla a nem rég leeshetett eső. A vízcseppek ütemesen csobbannak az eresz alatt összegyűlt pocsolyába. Egy, egy, kettő, három, kipp -kopp...
Éppen, mikor feladnám, hogy Max nem is jön értem meghallom a várva várt autó hangját. Olyan hirtelen pattanok föl, hogy elveszítem az egyensúlyom és a falnak kell, hogy támaszkodjam. Lassan tipegek ebben az átkozott magas sarkúban, de ez még a jobb dolog. A rosszabb, hogy nem érzem a lábaimat. Még tántorgok pár lépést és a végtagjaim felmondják a szolgálatot. Úgy esem térdre, mint egy marionett bábú, aminek elvágják a zsinórjait. A térdeim fájnak, mert nem valami puha a talaj. Fájdalmamban úgy nyüszítek fel, mint egy kétségbeesett, megsebzett vad.
Épp ekkor Max alakját vélem felfedezni a sikátor végében, ahogy sietősen közeledik felém. Egy hatalmas kő esik le a szívemről, és képes vagyok elengedni magam. Nem küzdök, csak sírok. Nem tartom magam, csak kiengedem a gőzt. Mert Rá nem hat az érzelmeim zavara...

-          Hach! - Max sietős léptei visszhangzanak a csöndes sikátorban. A hangok hamar elhalnak... megszűnik minden.

A hónom alatt kap el. Úgy ránt magához, mintha én lennék az éppen haldokló anyja aki most mondta el neki, hogy örökre szeretni fogja. Én nem vagyok az anyja. Ha az lennék, már rég börtönben ülnék!

-          Max... - könnyek ráznak meg és remegek a hidegtől. Ő nem válaszol, nem mintha én tudnám, hogy mit akarok mondani, csak beszélni akarok hozzá. Beszélni, beszélni és beszélni, míg világ a világ. Ő pedig, mintha csak meghallotta volna vágyaimat: erősen magához szorít és lovagiasan segít felállni. A teste melegétől azonnal enyhül a szinte már fájó vacogás, és valami egészen más, belső hő is szétáramlik tőle bennem. - Honnan... honnan tudtad? - kérdezem alig egy árnyalatnyival erősebb hangon az előzőnél.

-          Bűzlesz az alkoholtól! - Köszi. Általában ezen megsértődnék, de most nem. Valahogy még ez is jólesik: a lefitymáló, cinikus hangneme.

-          Fáradt vagyok, Max! Nagyon fáradt! - suttogom a kulcscsontjába temetve az arcomat. - Idióta vagyok. És annyira... annyira szégyellem magam! - a lábaim kiesnek alólam. A hátam hanyatt dől, majd megemelkedem és magzatpóz szerű testhelyzetbe kerülve még jobban Max karjai közé fúrom magam. Felemelt engem. - Ugye nem árultad el? Mondd, hogy nem! Kérlek, kérlek ugye nem?!

-          Hach! Elmondtam neked fél órával ezelőtt is, amikor felhívtál, hogy jöjjek érted, mert... - mély levegőt vesz és folytatja. - "Megdugtak a WC -ben, és most részeg vagy, és nem tudod hol vagy, meg még be is vettél valami szart. Szóval húzzak érted a Dugout Pub South -hoz és vigyelek haza, mert, ha nem, itt halsz meg, mert elhagytad a kabátod és akkor halálra fagysz. De ne mondjam el senkinek, mert akkor ők ölnek meg, azt pedig nem akarod" - halvány mosoly ül az arcomra, közben gyengén, laza ököllel "megütöm" a mellkasát. - De nyugi, most már nincs baj.  - suttogja, és meglepettségemre egy csókot nyom a hajamba. Az érintése még jobban felmelegít.

-          Köszönöm. - suttogom megkönnyebbülten, a hangomból sugárzó őszinte hálával.

Max kinyitja az anyósülés ajtaját, majd segít bemászni. Ő a vezetőülésen foglal helyet, amit egyáltalán nem bánok jogsi és józanság híján. Szorosan lecsukom a szemeimet és hátrahajtom a fejem a meleg, puha, kicsit poros ülésnek. Nem nyitom ki a szemem, csak hallom, hogy Max bekapcsolja a fűtést. Maximumra, kérlek! - akarom mondani, de cserbenhagynak a szavak. Csak élvezem, ahogy szép lassan átjárja a büdös, kocsi szagú, meleg levegő a testemet és felolvaszt.

-          Miért szöktél ki? - már nyitnám a számat, hogy válaszoljak erre az egyszerű kérdésre, de Max közbevág. - Vagyis... inkább már megint!  - csattan fel váratlanul - Hogy tehetted, Hach! A végén... a végén még terhes leszel, vagy elkapsz valamit! - én csak gyengén felnevetek és lassan kinyitom a szemeimet.

-          Nem tudom, Max. Tényleg! Egyszerűen csak...  szeretem a változatosságot. - sóhajtok és felé fordítom a szemem, a fejemet nem, azt egyszerűen nem megy. Talán jobb is, túl feltűnő lenne az arckifejezésem, mert Max szomorúan bámul ki a szélvédőn és ez engem is szomorúságszerű valamivel tölt el. - És az a fiú... valahogy... olyan volt, mint valami ütős drog! A vérem... nem is tudom! Olyan gyönyörűséges volt... nem éreztem ilyet... még... még soha! És annyira... - elhallgatok. Nem tudom neki elmondani, hogy milyen volt! - Te éreztél már ilyet? Hogy a véred... sebesen áramlik, és közben forrón bizsereg minden vénád? A csókja pedig... mint valami túl szép álom!

-          Nem, Hach. De mondd csak...! - ujjai zavartan kezdenek dobolni a kormányon. - Miért akarod mindig kivívni Eve és a többiek haragját? - végre felém fordítja túlságosan tökéletes arcát. - Miért akarod, hogy minél jobban megutáljalak? - nem felelek, csak a kezemet a combjára rakva hozzá hajolok.

-          Nem tudom. - szinte összeérnek az ajkaink. Pár centi választ csak el azoktól a csodás ajkaktól. Vajon vele miért nincs... mikor őt csókolom miért nem érzem az áramlást? - Tényleg nem tudom, Max. De talán, ha eléggé meggyűlölsz... - elhallgatok. Újra felém fordul. Lehelete cirógatja a bőrömet. - Te vagy a legjobb, Max. Nem akarlak elveszíteni. - suttogom és közelebb hajolok közben lehunyom a szemeimet. - Soha.

-          Te rohadtul részeg vagy, Hach! Félrebeszélsz. - mondja és elhajol. Én pedig megsemmisülten és kimerülten omlok a mellkasára. - Ülj vissza a helyedre! Nem akarom, hogy még meg is bírságoljanak miattad! A hátunk előtt hemzsegnek a zsaruk! A kis érzelmed, és az Átkod nagy felfordulást keltett. - nevetve, és fájdalmasan ülök fel. Érzelmek és Átok, ez mindig együtt jár. Ez van. Ezt kell szeretni. Ezt kell elviselni.

-          Legalább híres lettem. - vigyorgok, miközben kényelembe helyezem magam az ülésemben.

-          Inkább hírhedt. - mormolja Max, a bajsza alatt, majd megmarkolja a zsebváltóra és lassan kiáll a parkolóból.

-          Annál jobb. - mondom és a saját kezemet óvatosan az övére csúsztatom. Nem reagál rá, még csak meg sem rándul. - Annál jobb. - ismétlem és elhallgatok. Egész hazáig vezető úton nem szólalok meg többet.