Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok! Remélem még van, akit érdekel a történet!
Nos itt is lennék a 30. fejezettel!
Zene: - City of the Weak - Withe Fire Alarm 

"(...)mosolyodik el, majd kacsint egyet"

30

Két hét büntetés.
Két hét senyvedés a poklok poklában, mikor csinálhatnék ezer más, jobb dolgot! 
Két hét, amit egy idiótával kell összezárva töltenem, mikor senki más nincs itt. Ráadásul megcsókoltam -  túlnyomó többségben nem bánom, hogy megtettem -, és azóta rám szállt. Azt hiszi lehet köztünk több is. Az év poénja!
Minden sarkon ott van, a menzán engem les, és, mikor átnézek rajta ő odafordul a gyík barátaihoz és sugdolózni kezd, ami következtében még három szempár tapad rám, és követi a mozgásomat: a néger lányé, aki megrekedt a bájos és a csúnya vékony határán; a kapucnis, vörös, feltehetőleg ír származású srác; egy vörösesszőke lány, akit most látok először, pedig két és fél hete ennek a romhalmaznak a folyosóit járom. Meglepő módon, mikor rájuk nézek mindenki elfordul csak a vörösesszőke lány nem. Kezeit karba fonva ül és engem méreget.
Egész. Nap.
Legszívesebben rákiabálnék, hogy kopjon már le, de nem teszem. Nem, mert nem alacsonyodom le arra a szintre, amin ők vannak. Egyrészt. Másrészt könnyen más is kisülhet belőle és nem hívogat a katolikus gimnázium. A gondolatától is felfordul a gyomrom, és feláll tőle a hátamon a szőr. Loren készen állna megkínozni, csak, hogy "tanuljak belőle". Pedig úgysem tenném, sőt! Biztos vagyok benne, hogy csak és kizárólag dacot váltana ki belőlem, és már csak azért se mennék az épület húszméteres közelébe sem, nemhogy egyenesen az épületbe, vagy éppen egy templomba.

Nagyot sóhajtok és hagyom, hogy a menza általános zaja elnyomja a gondolataimat: műanyag tálcák csúsznak egymásra, majd csapódnak a kiszolgáló pult előtti vasrudakra; diákok beszélgetnek. Van, aki a kelleténél jóval hangosabban, és ugyan így van, aki a tömegnél halkabb, mondhatni ők adják meg az alapzaj halk mormolását. Utálom, hogy ennyi ember van egy helyen, de legalább nem vagyok feltűnő. Feltűnő... ez a két és fél hét alatt annyira megszoktak, hogy jóformán átnéznek rajtam. Ez valahol megnyugtató, ám lényem nagyobb részét hihetetlenül irritálja. Szeretem a feltűnést, ha mindenki engem figyel, és hogy félelemmel tekintenek rám, ha tudják hol a helyük. Nem azt, hogy nekem mennek a folyosón és bevágják az orrom előtt a tantermek ajtaját.
De nincs semmi, amivel magamra tudnám hívni a figyelmet, csak egy dolog, amit nem akarok használni. Még nem... de talán sohasem. Hihetetlen, hogy elgondolkodtam rajta... egyszerűen csak hagynom kéne, hogy történjen ami! Ha megtörténne elmehetnénk. Messzire. Soha többet nem kéne betennem a lában az államba! Új név, új élet... újabb titkok. Kezdeti "lelkesedésem" három másodperc alatt lelombozódik: megpillantom a mai ételfelhozatalt. "Spagetti"- áll egy kis táblácskán a hatalmas edény előtt. Nos, az élénknarancssárga, darabos valami egy kupac szétfőtt tésztán inkább emlékeztet lehányt kukacokra, mintsem spagettire. De azért persze kérek egy adaggal, nem, mintha meg akarnám - vagy tudnám- enni, ó, nem! Egyszerűen csak Loren ad rá pénzt, és, ha az megmarad én meg nem adom vissza neki, akkor leharapja a fejem, és egy hétig nem kapok, se költenivalót, se ebédet - merthogy "ehettem volna a suliban"-, márpedig várhatja, hogy visszaadjam neki. Előbb dobnám ki egy szemetesbe... De ahhoz meg nincs szívem.

-          Mi a garancia, hogy nem kapok ételmérgezést? - kérdezem undorodva a konyhásnőtől. Már őt nézve is felfordul a gyomrom: bibircsók az orra tövében amiből szőrszálak állnak ki, hájas nyak, dagadt ujjak, zsíros haj... Nagyon guszta!

-          Mi a garancia arra, hogy egyszer befogod a kicsi szádat? - kérdez vissza, majd felhorkan - ami szintúgy nem valami étvágygerjesztő látvány-, és rávág egy nagy merőkanálnyit a tányéromra. Eltátom a számat. Milyen bájos egy teremtés...!

-          Kapja be! - motyogom és elindulok a asztalok felé. Remélem nem hallotta meg, vagy, ha igen, akkor legközelebb nem köp bele az "ételembe".

Körülnézek az étkezőben. Üres helyet keresek. Velem szemben, úgy négy-öt ülőhelynyire megpillantom Clarissát és Maxet, amint nagyot nevetve társalognak még két emberrel. Hamar összebarátkoztak szinte mindenkivel, akivel kapcsolatba kerültek. Clarissa egy magas, olasz származású lánnyal ismerkedett meg, Max pedig a Tina nevű csajjal, azzal, aki a termemhez kísért engem még legelső nap. Nincs benne semmi különleges, de úgy tűnik Maxnek mégis megtetszett. Amikor az asztal alá vándorol a tekintetem, meg is pillantom, amint Tina keze gyengéden megpaskolja Max combját, aztán ott is marad, mintha mi sem lenne természetesebb. Öklendezni támad kedvem. Oda én le nem ülök!
Így hát tovább fordulok. Kiszúrom Dylant, aki - nem meglepő módon - engem bámul. Kihívóan. Int, hogy menjek oda, mire én némi hezitálás után megindulok. Vajon mit akarhat?!

-          Hello cicus! Foglaltam neked helyet! - mosolyodik el, majd kacsint egyet, miközben megütögeti a széket maga mellett. A vele szemben ülő néger lány megrándul. Micsoda szerelmi háromszög...!

-          Dylan, igaz?! - nagyot sóhajtok, mielőtt tovább folytatnám. Próbálok kulturáltan beszélni több-kevesebb sikerrel.  - Ha még egyszer cicusnak szólítasz lenyeletem veled a tálcámat! - egy vigyornak induló grimasz terül el az arcán. A néger lány mellett felvihog a vörös srác. Dylan szúrós pillantást lövell felé, mire az elkomorodik.

-          Háp persze...- sóhajt. - Te ugye harciasabb vagy, mondjuk mint egy tigris?! - ujjaim megszorulnak a tálca műanyag peremén, és mintha annak reccsenését is hallanám.

-          Na mi van, tigris, már nem is vagyok olyan jó neked?! - hangjából kiérződik a játékosság: húzza az agyamat. Mint valami bizonyíték, megint kacsint is egyet. Ha nem fejezi be hamarosan nagyon rossz vége lesz. - Nézd... tudom, hogy jó pasi vagyok, de azért nem bírom, ha lerombolják az egómat. Mi lenne, ha kárpótolnál azokért a bizonyos dolgokért?! - ennyi, kész. Betelt a pohár.

-          Rendben. - látom, hogy meglepődött a válaszomon, majd, mikor kezdi győzelemként elkönyvelni a tálca megbillen a kezemben. A mai "ebéd" a fiú fején landol. Ő reflexszerűen felpattan. Nagyjából egy magas velem. - Vedd kárpótlásnak. - mondom gúnyosan, próbálva utánozni az ő hanglejtését. Mielőtt elmennék úgy gondolom még fokozhatom a drámaiságot: két ujjam közé csípek egy szál, a nagy keretes szemüvegén csüngő spagetti darabot, ami darabos-olajos csíkot hagy maga után az üvegen. A számba emelem és úgy teszek, mintha hosszabb ideig kóstolgatnám, holott egyből lenyelem - és szinte azonnal vissza is akarnám köpködni.

-          Ettem már jobbat is. - ezzel fogom magam és színpadiasan távozom az ebédlőből. Nem kell, hogy visszanézzek így is tudom, hogy ezt mindenki látta. Remélem most már nem fognak átnézni rajtam a folyosón. És talán még beszélni is fognak...

A mosdóba megyek. Benézek minden zöld wc ajtó alá, hogy megbizonyosodjam: egyedül vagyok-e, majd mikor nem találok egyetlen kósza lelket sem, ráülök az egyik lehajtott wc-ülőkére egy hátsóbb kabinban. A táskámat az ölembe ejtem és kotorni kezdek benne. Kicsit remegnek a kezeim az idegtől. El sem hiszem, hogy megtettem! Annyira jól esett...! De most muszáj megnyugodnom, mielőtt esetleg túlságosan felizgatnám magam! Már zihálok, mikor kikapom a cigis dobozt a sok kacat közül. Hüvelykujjammal felpattintom a tetejét és rutinosan kihúzok egy szálat, aztán kiveszem a dobozból az öngyújtót is. Ekkor megnyikordul az ajtó, és valaki hangos léptekkel ront be rajta. Habozás nélkül kirántom a cigarettát a számból és csak úgy bedobom a táskámba. Éppen akkor, mikor az én ajtóm is kivágódik.
Egy ideges szempár néz mélyen a szemembe, aztán két erős kar támaszkodik neki az ajtófélfának. Mondani akarok valamit, de nem jutok szóhoz.

-          Azt hittem történt valami baj... - suttogja remegő hangon. Nyel egyet.

-          Nem... miért történt volna, Max?! És amúgy is! Tűnj el, ez egy női mosdó! - rivallok rá, aztán felpattanok és ellépek mellette egyenesen a mosdókagylóhoz. - Különben téged mit érdekel?! Azt hittem leszarsz...! - rávágok a csapra, az pedig köpni kezdi magából a vizet. Aládugom a kezeimet, majd gyorsan leöblítem őket. Itt semmi sem tiszta...

-          Hach! - kapja el a karom. Olyan váratlanul ér a mozdulat, hogy levegő után kapok, és reflexből hátrébb lépek. Csípőm a mosdókagyló koszos pereméhez ér. - Nem téged féltelek, hanem mindenki mást... - suttogja, miközben csípőjével hozzám préselődik. - Tudod, hogy meggondolatlanul cselekedtél! Nem fordulhat ilyesmi elő... többször nem! - hord le, majd váratlanul átölel. Nem sűrűn történik meg, így ez a gesztus megrémiszt. Lehet, hogy ő túllépett a vitánkon, én viszont nem! Ellököm magamtól és megindulok az ajtó felé, a lehető leggyorsabban, de ő mégis elkapja a karomat. Időm sincs megszólalni, egyszerűen csak fogja magát és felhasználva a lendületet maga felé fordít. Minden olyan lehetetlenül gyorsan történik: a keze az arcomon; unott, öntelt arca, amint az enyém felé közeledik. Aztán ajka az enyém után kap. Mohó, és unott egyszerre, mintha már nem bírná tovább elviselni a hiányomat. Ő lépett ki az egészből, nem én. Engem nem zavar, ha ő nincs... Mégis visszacsókolok, még ha csak rövidke időre is.

-          Beléd meg mi a franc ütött? - szakadok el tőle. Olyan gerinctelen...

-          Hach! - csattan fel. - Nem... nem... - hitetlenkedve megrázom a fejem. Most meg mit akar?!

-          Menj a francba! - mondom és kiviharzom a helyiségből.

Fel sem tudom fogni, hogy mi történ az imént.