Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Hu-hú! Ez egy... tömény múlt! És had ismerjem be: a megírása volt valami észvesztően könnyű! Napokba telt, míg a többi csak órákat ölelt fel, szóval remélem tetszik! Mivel a zene fontos- legalább is nekem - a hangulat megteremtésében, ezért, akinek szükséges: (én ezeket hallgattam túlnyomó többségben)
 - √Bestamvsofalltime ▪ Nightmare AMV (az elején, addig a részhez, míg abba A szobába

nem kerül) 
 -  Daughter "Still" (utána pedig ezt) 

11

Egy folyosó közepén állok, körülöttem málló falak, és minden fekete, meg fehér. A fény, ami a folyosó fölötti lámpákból árad, megfesti a kezeimet, amik így szürke, és fekete színt öltenek, akár egy régi némafilm szereplője lennék, csakhogy itt tompa, érthetetlen hangok szűrődnek ki az ajtók mögül. Próbálom megérteni őket, de  egyszerűen túl sok... túl hangosak, és túl zavarosak! Szinte szétrobban tőlük a fejem!

-          Dyan... - egy nő kétségbeesett hangja. Erre megrémülök, a világ hirtelen megfordul, a lábaim megtántorodnak, én pedig a falnak csapódom, a fejemet beverve. Csak szédelgek. Mint, mikor a forró nyári hőségből bemész egy klímával, szinte havazásig fűtött szupermarketbe: szédülsz, és majd' kidobod a taccsot. Most én is így érzek. A gyomrom remeg, öklendeznem kell és tompán fáj a fejem, de hiába masszírozom a halántékomat, nem segít.

-          Anya! Kérlek... kérlek énekeld el! - egy gyerek hangja. Felkapom rá a fejem, amitől alaposan meg is fájdul, de nem látok semmit. Csak hangok, hangok, amik nem kapcsolódnak semmihez! Ha nem ismerném magam, azt mondanám meg is ijedek ezektől a test nélküli hangoktól. De hát én vagyok a Kolibri! Nem félek semmitől! Csakhogy a remegő térdek és ujjak, sem a gombóc a torkomban nem ezt mutatják. Mi a franc...?!

Hirtelen a padló a másik irányba fordul, én pedig hasztalanul próbálok talpon maradni, ugyanis az első három lépés után a talaj kisiklik alólam, és nekiesem egy ajtónak, ami kitárul, így hamar a földön találom magam. A térdeimben kezdődik a fájdalom, majd áthalad a gyomrom felé, és a fejemben növekszik tovább. De ez a remegés a hányingeremet is felerősíti. Mi van velem? Én... én sose vagyok beteg! A gondolataim egyszer csak cserben hagynak, sötétség veszi át a helyüket és kínzó fejfájás. Felüvöltök, de a hangom beleveszik a többibe.

-          Uram, Te hatalmas vagy, Te Isten vagy, Te Atya vagy Szent Mihály, Rafael és Gabriel arkangyalok közbenjárására és segítségével kérlek, hogy lányom szabaduljon meg a gonosztól... - mintha gyomorszájon vágnának, és fojtogatnának egyszerre. Öklendezek, és karmolom az arcom, de nem segít, a szavak nem tűnnek el, sőt! Beleégnek a fülembe, a szívembe, az agyamba... Imák...

-          Segíts meg, Uram! Anya nem szereti... nem szereti őt senki, csak én... de nem elég. Segíts rajta, kérlek! Kérlek, kérlek, kérlek hagyd, hogy elmenjen, hogy szabad legyen! Csak Te segíthetsz rajta! Tedd meg, kérlek tedd meg...! - könny gyűlik a szemembe, ahogy elterülök a földön.Üvöltök, vergődöm, a testem ívbe feszül, és még mindig sikoltozom, annyira, hogy belesajdul a torkom, de senki nem hallja meg, senki nem segít. Mikor azt hiszem rosszabb nem jöhet, na akkor érkezik meg a ráadás: 

-          "Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica... Ergo, draco maledicte et omnis legio diabolica, adjuramus te ... cessa decipere humanas creaturas, eisque ?tern? perdition?..." - ezt éles, szánalmas gyermeki sikolyok követik, mintha... mintha kínoznák. Pár, tompa hangot is hallok, mintha egy ágy lábai emelkednének meg, majd csapódnának a földhöz; és kötél súrlódását. Ez után égni kezd a mellkasom, és egész testem beleremeg a köhögésembe. Olyan gyorsan vág képen a felismerés, hogy hirtelen elfelejtek levegőt venni is. Tudom mi történik...

Még egy utolsó velejét rázó sikoly hallatszik, majd elhal minden. Síri csönd veszi át a helyét, és magával viszi a rosszullétemet. Mintha elvágták volna! Semmi... még csak egy pisszegés sem. És mivel már nem szédülök, megpróbálok négykézlábra ereszkedni, mert félek hanyatt fekve maradni.  Először a testem fordul át, majd a karjaimra nehezedem. Azok megremegnek, de nem tart sokáig, mire átveszem az irányítást fölöttük.  Menni fog! Kinyomom magam, és botladozva fölállok, majd megcsóválom a fejem és tántorgok egy darabig mielőtt elindulnék.

-          Segítesz? Tudom, hogy szeretnél! - egy kisfiú hangja szállja át a csöndet, de nem ugyan azé, akiét nemsokkal ez előtt, könyörögni hallottam. És ez a hang szélrohamként ér: minden ablak és ajtó körülöttem recsegve és nyikorogva kitárul, a függönyök vad szellemként nyaldossák a szobák állott levegőjét. Az én hajam sem kivétel ez alól, olyannyira tépkedi a vad orkán, hogy még a fejemet is nehéz megtartanom. - Segíts! Segíts, segíts! - egy újabb löket érkezik, amivel már nem tudok megbirkózni. Talán nem is kell... egyszerűen hagynom kéne, hogy...! Hirtelen felindulásból behunyom a szemeimet és elengedem magam. A szél belekap a testembe és hátrasodor. Várom, hogy a hátam a falnak csapódjon, és beleremegjen, még a csontom is, de nem ez történik.

Körülnézek. Egy sötét zöldeskék padlószőnyeggel borított helyiségben találom magam. Mezítláb vagyok, farmernadrágom helyett egy rövidnadrág borítja a lábam, pólóm pedig majdnem a combközépig ér, sötétkék színű és "Last Vegas" felirat áll rajta. Eve vette még nekem... viccesnek tartotta. Én nem. Nem vettem fel ezt a pólót... mióta tizenöt éves lettem! Két éve... két éve! Azóta, hogy rájöttem, a testem lehet olyan is, amilyenné formálom. Akkor a kezdetleges csúnyaságnak lőttek. A melleim valahogy előkerültek a vastag acélfalak mögül, és az arcom is megszépült, a nagy, kimerítő erőfeszítésem árán.

-  - Mit akarsz? A mama megbüntet! - egy kislány kétségbe esett hangja. Megdermedek. A testem mozdulatlan, a szemeim kétszeresre tágultak, és nem tudok pislogni, így azonnal könnybe lábadnak. A következő hangtól megint szél támad, de most nem ellenkezem ellene. Csak hagyom, hogy meglökjön, és a földre kényszerítsen. A térdeimbe fájdalom nyilall, és belefájdul a fejem is, de ennél bármi rosszabb is jöhetne. És jön is... e-emlékszem.  

-   -  De, segítened kell! - kiálltja a fiú. Tudom, hogy mögöttem van, ahogy azt is, hogy a kislány, a tőlem alig egy karnyújtásnyira lévő lépcsősor aljáról kiabál neki. De én semmi pénzért nem néznék oda! És mégis... magamat átölelve, könnyes szemekkel követem a kislányt a tekintetemmel. Félő léptekkel surran el mellettem, még a vállamnak is nekimegy, de nem vesz észre.

Ahogy felegyenesedem, meglátom, hogy egy alakhoz siet. Nem látom sem a kislány, sem a fiú arcát. A fiú arca... mikor a lányra néz... teljesen torz. Se szemek, sem száj. Az egész olyan horrorisztikus! Úgy remegek, mint egy óvodás, akire csúnyán néz az óvó néni, vagy azt hiszi, hogy van valami az ágya alatt... de én nem vagyok ilyen! Ez nevetséges! Nem... nem lehet igaz! Nem akarom! Nem akarom látni! 

-    -    Segíts! Még mielőtt a mama lejön! - kérleli a fiú. A kezeim öntudatlanul a füleimre tapadnak, majd elnyílik a szám.

-       - Nem lehet! A mama... a mama... megint...! - a fiú azonban megragadja a kislány csuklóját, az felsikolt, a fiú keze pedig a szájára tapad.

-          Segítesz! - a fiú megnyomja ezt a szót, mire a kislány szemei könnybe lábadnak. Hevesen rángatja a fejét, de a fiú megragadja annak tarkóját és még jobban rászorítja a tenyerét a szájára. A kislány alig kap levegőt. Én is így teszek, nem is tudom miért. - Ha eleresztelek, segítesz! - sziszegi a fiú, de a kislány nem hallja, amit mond, csak bólogat, mert már a fulladozás határán van - Okos lány vagy, húgi. - a kislány végre fellélegezhet, de nem sokáig, és menekülni se tud, még, ha akarna se. Ugyan is, a kis srác az övcsatjához nyúl, majd szétnyitja a nadrágját, a sliccénél. Felfordul a gyomrom. Alig lehet hatéves, és ez a mozdulat már oly' rutinos... Nem, nem akarom. Nem akarok itt lenni, nem akarom átélni! 

-          Ne... - a hang egyszerre csúszik ki a kislány száján és az enyémen is. - Ne! - kiabálom, most már határozottabban, a lány pedig hátrál egy lépést, és két, ökölbe szorított kezét a szemei elé szorítja, hogy letörtje a könnyeit. De a fiú meg se hallja, és a húga felé kap. A lány elugrik előle, de közben elesik egy elő hagyott játékban, és a padlószőnyegre huppan. Szolid, mindent takaró egybe ruhájának alja meglibben, kis, fekete cipellőit egymás mellé zárja, térdzoknis lábait pedig szorosan, egymásnak préseli. Sosem volt normális, mindig is egy pszichopata volt, de nem... nem akartam... 

-          De én segítségre szorulok, Dyan! Hát nem érted?! - a fiú hangja kétségbeesett. Talán tényleg elhiszi, hogy segítségre van szüksége, nem csak kielégítésre.

-     -   Neee!  - kiabál a kislány, mikor a fiú a könyökénél fogva fölrántja a földről. Ekkor a levegő derengni kezd körülöttük, a fiú köhögni kezd, majd fuldokló hangot ad ki és öklendezni kezd. A következő pillanatban a kislány sikoltozva a szüleiért kiált, még jobban zokogni kezd.

Nem kell egy perc se és hevesen dobogó lábakat hallok meg a lépcső felől, majd meglátom a két, arc nélküli alakot is. Nem látom de így is tudom, hogy mindketten rémültek, és félnek. Az anya, a földön elterülő gyermekéhez rohan, miután leesik neki, hogy mi a helyzet. Figyelemre se méltatja a kislányt, csak átöleli a fia fejét és a keblére szorítja. Előre hátra mozogva csitítja a halott fiút, mintha így meg tudná nyugtatni, holott ő már soha többé nem szorul nyugtatásra.
Az anya felnéz, az apa odasiet. Minden gyorsan történik... ezután. Egy fájdalmas ordítás, egy csattanó pofon, egy "Tűnj el innen, szörnyeteg!"- sikoly és menekülő léptek elhaló hangja.

Zakatol a szívem, és verejtékben ázom. Nehezen jutok oxigénhez, így zihálok is. Úgy szorongatom a trikómat, mintha azon múlna az életem, és még a szemembe omló hajtömeg sem érdekel. Csak, hogy ez a valóság, nem az... amiben pár perce voltam. A tenyeremet a fejemnek szorítom és megtámasztom a homlokomat, mintha ez bármit is segítene! Annyi rémálom, amiből lelkiismeret furdalás nélkül ébredtem, de most a tehetetlenség és a fájdalom súlya a szívemre telepszik... szinte megroppanok alatta! Pedig semmire sem emlékszem...! És meg vagyok róla győződve, hogy nem is akarok. De úgy őszintén, Hach, mire számítottál, az első éjszakádon, a régi múltadban? Elvégre... ez egy olyan hely, ahol azokat az éveket töltöttem, amire még emlékszem is, előtte csak az utcáról maradt képek élnek bennem. És foszlányok... Van, mikor eszembe jut valami, de általában hamar kiverem a fejemből.  Nincs maradásuk. Nem akarok emlékezni! Nem akarok... ismét az a lány lenni, aki előtte voltam! Azt hiszem... rendíthetetlenül hívő, keresztény családban nőttem fel, de... de történt valami... valami megmagyarázhatatlan, ami miatt elmenekültem. És nem bántam meg, egy cseppet sem! Aztán... hónapokig az utcán élhettem, mikor a végkimerülés szélén rám talált a Gyönyörű Nő. És aztán ő is elhagyott.

-          Hach! Hach! - Amy. Nem kiabálok vissza neki, mert, ha be akarj jönni, úgyis bejön. És így, talán azt hiszi, hogy még alszom, és továbbáll. Tegnap érkeztek, és ők is beköltöztek, ahogy Max, meg mi. De, hogy miért történik mindez? A leghalványabb fogalmam sincsen!