Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok!
Bocsánat, hogy így, késő este, de sok dolgom volt- meg hál' Istennő: nagy segítségem-, aminek gyümölcsét, ha minden igaz, ti is megtekinthetitek majd, de nem árulok el többet (így is sok volt) :)
De ne is szaporítsuk a szót! Ez a 2. évad 1. fejezete...! Remélem tetszik!

23

Kipattannak a szemeim, és azonnal felülök. Lihegve borulok felhúzott térdeimre közben remegve veszek levegőt, és tágra nyílt szemekkel bámulok magam elé közben a könnyeim végigfolynak az arcomon, és az államról a takarómra és a pólómra csöpögnek. Izzadok is, a hajam pedig a nedves bőrömhöz ragad. Remegek. A gyom össze- összerándul, a torkom szorít és égnek a szemeim. Dyan, Dyan, Dyan. Ez az egy név jár a fejemben, minden más gondolatomat száműzve.
Az elmúlt négy napban - ezzel együtt- kétszer ébredtem már így. Nem emlékszem semmire, kivéve ezt a nevet, ami állandóan beleég az agyamba, a szívembe vág és megforgatja benne a képzeletbeli tőrt. Először azt gondoltam, hogy semmi jelentősége nincs, de most már nem vagyok benne olyan biztos. Amikor eszembe jut könnybe lábad a szemem és elfog a hányinger. Ez az érzés pedig annyira mélyről jön... mintha... mintha az én nevem lenne.
Igen, felmerült bennem ez a hipotézis is, de nem igazán tűnik valósnak. Igen felkavar, de annyira idegennek tűnik... nem érzem úgy, mintha szólítottak volna így valaha is. Mindig én voltam "Burakku Hachidori", és mindig én maradok a Fekete Kolibri. Így volt ez abban a pillanatban, mikor megfogantam, mikor elmenekültem, így van most is, és így marad örökre míg meg nem halok. Aztán a következő Átkozottat is így fogják hívni a halálom, azaz az ő fogantatása pillanatában is, és a körforgás - ez az ördögi kör- folytatódni fog ki tudja meddig. - nyugtatom magam és kifújom az eddig tudatlanul is visszafojtott levegőt a tüdőmből, közben két kezemmel beletúrok a hajamba, és előre-hátra dülöngélek, mint az elmebetegek az őrültek házában.

-          Nincs baj, nincs baj, nincs baj! - de közben ez a név visszhangzik a fejemben: Dyan, Dylan, Dyan.

Percekbe telik, mire le tudok nyugodni annyira, hogy ne érezzem olyan borzasztóan kimerültnek és megviseltnek magamat, és, hogy tudjak normálisan gondolkodni, de még mindig a fejemet fogva ülök és meredek magam elé. Nincs semmi baj. Csak egy rossz álom volt! Csak. Egy. Rossz. Álom. Ne a valóság, Hach! Nem az igazság.

-          Oké... nyugi van. - suttogom hangosan, majd erőt veszek magamon és kikászálódom az ágyból, onnan pedig vánszorgok néhány lépést a mosdómig.

Letolom a nadrágomat, aztán kilépek az alsóneműmből is, és végül lustán átdugom a fejem  fekete pólóm nyakán. Már négy napja ugyan az van rajtam. Elgondolkodva söpröm félre a lábammal a hideg járólapra hajigált pizsamámat, aztán belépek a zuhanyzófülkémbe. Mikor megengedem a csapot egyből, szinte öntudatlanul eltakarom az alkarommal melleimet, úgy, hogy az ujjhegyeim, a tarkómon keresztezzék egymást. Olyan, mintha szemérmes lennék saját magam előtt. Talán azért mert mióta Maxszel összevesztem nem voltam fiúval, és ami még furcsább: nem is nagyon hiányzik. Talán igaza volt... képzeletben felpofozom magam. NEM! Nem volt! Az egy szemét, hazug, öntelt, beképzelt... egoista rohadék, semmi több... és... és egyszerűen gyerekes és... és... váhh! Képtelenség, hogy valamiben is igaza legyen...! De egyszerűen hiába dühöngök az a mellkasomban lyukként tátongó üresség nem múlik el.

-          Nem volt igaza! Nem... - suttogom, és, ahogy a szavak feltörnek a torkomból, úgy folynak ki a könnyeim a szemhéjaim mögül. - Ne-nem! - remeg a hangom, és a testem is. Talán a hidegtől, talán a fájdalomtól, de egy biztos: a mellkasomra szorult kezeim ereje nem segít enyhíteni. - A rohadt életbe! - kiáltom az üres helyiségbe, majd háttal a zuhanykabin falának dőlök. - Miért...?! Miért nem vagyok képes uralkodni az érzéseimen?! - szidom magam, közben lehunyom a szemem és összepréselem az ajkaimat. - Miért hagytál itt? - kérdezem halkan, mintha a Gyönyörű Nő meghallhatná egyáltalán... Kicsi koromban állandóan hozzá beszéltem, holott nem juthatott el hozzá a hangom. Bár akkor még azt hittem, hogy meghalt, és a szelleme mellettem van... és majd válaszol rá, majd megnyugtat, majd átölel... de sohasem történt meg. Talán mert nem volt halott, hogy a szelleme velem legyen. - jegyzem meg magamban csípősen. - A rohadt életbe is, Kumi Nori! Hogy hagyhattál magamra a legrosszabb időszakban?! - mondom, és hátamat a még száraz, apró pöttyökkel tarkított műanyagnak vetve, lassan lecsúszom a kabin aljára. Felhúzom térdeimet átkarolom a karommal. Szánalmasnak és reménytvesztettnek érzem magam. - Itt hagytál. Itt hagytál, hogy aztán mindent elszúrjak. - suttogom epésen. - Alig bírom, Kumi Nori... én nem... én képtelen vagyok egy házban élni velük...! Képtelen vagyok bárkivel is egy házban élni! Nem, mert... mert én... - a könnyeim olyan mennyiségben kezdenek el ömleni, hogy egy pillanatra azt hiszem: magától megnyílott a csap. - Legutóbb... Max... - elcsuklik a hangom.

Mostanában nem nagyon beszéltünk. Ez alatt azt értem, hogy egymásnak mentünk a folyosón, utána meg nem épp kedves jelzőkkel illettük a másikat; kölcsönös szurkálódások és keresztbetevések áldozati voltunk; és a leghosszabb, hozzá intézett mondandóm ez volt: "Jaj, bocsi! Nem láttam, hogy éppen ott állsz az ajtó előtt. Ha tudom volna: nem vágom rád!" Persze, nagyon gyerekes volt, de akkor is jól esett. Elégedetten néztem végig, ahogy szédülve tántorog, majd órákon át jegeli az orrát, amiből megállás nélkül ömlik a vér és a végén a fáradságtól fal fehéren, karikákkal a szeme alatt botorkál a szobájába.

Jéghideg vizet engedek meg, amitől egy pillanatra megszédülök és fájdalom kúszik fel forró testemben, aztán remegni kezdek. Fázom. De nem érdekel, sőt! Valahol még jól esik, hogy elvonja a figyelmem Maxről és az iskoláról - amiről a neve is kiderült: New Dorp High School, vagy röviden: N.D.H.S. Mondhatom repesek az örömtől, de azért mégis jobb, mint egy katolikus iskola -, vagy a Gyönyörű Nőről, aki után még mindig túl nagy, beforratlan seb tátong a szívemben.

A víz lehűt, végül szép lassan mozgó mirelitté fagyaszt, mégsem engedem meg a meleget. Nem törődöm azzal sem, hogy a hajam is nedves lesz és a vizes, hínárra emlékeztető tincsek rátapadnak a tarkómra és a hátamra. A fürtjeimről jeges cseppek csöpögnek le, folynak végig a gerincem mentén, majd a lábaimon és elvesznek a talpam alatt, öngyilkosan ugorva fejest a lefolyóba. Talán nekem is vízcseppnek kéne lennem. Elengedhetném magam, és véget vethetnék az életemnek, itt hagyhatnám az egész szart, és életet adhatnék egy újabb szerencsétlennek, akinek ezt a sorsot szánták. Persze nem most, talán holnap, vagy egy hét múlva, az első iskolai napom után, mert, talán, ha nagy szenvedések árán hagynám el az élők sorát, a végén Max azt hinné, hogy miatta tettem, és talán Lorenben is felmerülne, hogy a győzelme a végbe kergetett. Eve -nek is lelkifurdalása lenne, amiért nem tudott rám vigyázni és Kumi Nori is megtudná mert él - úgy értem: talán- és ő is bánná, hogy elhagyott. Igazából mindenkinek fájna valahol, és én akkor a hasamat fogva nevethetnék, mert másnak is rossz.
Ajtó nyikordul elűzve öngyilkosságom kapcsán szövögetett terveim gondolatát. Ebben a pillanatban nyúlok is és gyorsan elzárom a csapot.  A víz kopogása megszűnik, mire a lefolyó felhorkan, mint, aki jól végezte dolgát, aztán elnémul. Próbálok az alumíniumon megmaradt vízcseppekre és a nedves, hideg csempére koncentrálni, a talpam alatt.
De a fülemet képtelen vagyok kikapcsolni, ezért is hallgatózom önkéntelenül, viszont a kabin ajtaját nem húzom el, csak fél szemmel sandítok az enyhén párás műanyagra. Talán csak bement valaki a szomszéd szobába. Ez a variáció jobban tetszik, mint az, hogy valaki az én fürdőszobámba lopakodott be, alig pár másodperce. És ott a szellőző rendszer, amin keresztül úgy hallhatom, ha valaki csinál valamit a másik mosdóban, mintha innen jönne! Ettől már teljesen megnyugszom. Még a szemeimet is megforgatom, amiért ennyire paranoiás vagyok, azóta, amióta Max idáig merészkedett. Szánalmas vagy, Hach! Ne légy már ennyire nyuszi! Különben is... ki tudja mi lesz, ha megijedsz...?! Elnevetem magam. Soha nem volt még rá példa, hogy megrémüljek... mármint úgy igazán: hogy a félelem átjárja a testem, mozgásképtelenné tegyen, és akár hisztériás görcsre kényszerítsen. Azonban mégis játszom a gondolataimmal, ahogy azóta teszem, mióta az eszemet tudom. Kicsinek is mindig, mikor valamitől megijedtem ezt csináltam, mert elterelte a figyelmemet minden másról.
Félelem... tudom, hogy éreztelek már, tudom, hogy már rettegtem is... ám annyira távolinak tűnsz... mintha sosem jártál volna bennem... sosem ismertelek volna.
Hello megnyugvás, egyetlen barátom, egyetlen, állandó társam! Üdv újra itthon! Ne menj el újra, ne engedd át a reményt, ne hagyd, hogy a rossz elérjen, hogy más is irányíthasson! Kérlek téged, hogyha újra elhagynál szólj, különben nem kizárt, hogy összeomlik a ház!
Megnyugvás.
Csönd.
Nekem csak erre van szükségem. Semmi másra... semmi... másra.  
Kizökkent a gondolat menetelemből a meghökkenés. Mintha mozgást véltem volna felfedezni a fürdőszobában, de nem mernék rá megesküdni, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Szinte biztos, hogy képzeltem. Igen, az. Béke... Csönd... Béke.. Csönd... Erőltetetten elmosolyodom a saját hülyeségemen. Mindig bemesélek magamnak valamit. Olyan, mintha reménykednék, vagy nem is tudom... és ez pedig normális. Mindig mindenki reménykedik valamiben! Számít rá, vágyik rá... olyan hétköznapi dolog, mint a levegővétel. Csak nálam nem, ugyebár...?!

-          Tiszta hülye vagy! - szidom magam suttogva és elhúzom a zuhanykabin ajtaját. - Látod?! Nincs itt semmi... - folytatom magammal a társalgást, ám nem győz meg. Béke, csönd... megnyugvás. A belső béke... az önuralom. Nem szabad félned! Nem szabad... Nem. Szabad. Félned!

Magam köré csavarom a törölközőmet, de nem nézek föl. Velem szemben a tükör van, és egyáltalán nem akarom látni a szétbőgött fejemet. Mert egyenesen gyűlölöm, ha szétbőgöm a fejemet. Szerintem undorító látványt nyújt, ha feldagadnak a szemhéjaid, véreresek a szemeid és állandóan szipogsz. Emlékszem, hogy kicsi koromban rengeteget sírtam. És nem rémlik, hogy vigaszra leltem volna. - jegyzem meg magamban, csípősen, miközben megfordulok és megrántom a zuhanykabin ajtaját, hogy be bírjam húzni. Ám az többszöri cibálásra sem akar megmozdulni.

-          Gyerünk már...! - sürgetem. Egyre idegesebb leszek. Nem szokott ez a szar ennyire beragadni! - Gyerünk már! Na! - két kézzel kezdem noszogatni, erősebben és egyre felindultabban, de semmi eredmény. - Hülye szar! - kiabálok rá. - Nem is érsz ennyit! - szinte köpöm a szavakat, mintha csak megsérteném vele. Aztán további hosszú percekig rángatom a vastag műanyagot, egyre mérgesebben, egyre erősebben, ám az csak hátra mozdul, előre nem.

Miközben azon erőlködöm, hogy végre belökhessem a kabin ajtaját, a víz elpárolog a hátamról és a hajam is egészen megszikkad, de a paranoiás képzelgéseim nem múlnak el, sőt! Fokozódnak, mivel az is felmerül bennem, hogy talán nem véletlenül ragadt be az ajtó. Biztos Max szórakozik velem, amiért "megsértettem" őkelmét. De ez nem valami valóság-szagú.

-          Rohadt vicces vagy, ám! Remélem tudod?! - kiabálom a semmibe és színpadiasan elengedem az ajtót, aztán széttárt karokkal hátra lépek, ám ekkor mintha valami sötét árny mozdulna a szemem szarkában. - Max! - horkanok fel és megpördülök, ám nincs ott semmi, csak a tükör, benne az én meglepett és a felismeréstől eltorzult arcom, rajta pedig... - Mi a...?!

Levegő után kapok és hátratántorodom. A talpam megcsúszik a nedves csempén a nagy lendülettől pedig elvágódom. A hátam - amit a fejem követ-  irdatlan sebességgel csapódik a kabin falának, ezt követően pedig kiszorul a tüdőmből minden levegő, a számon pedig kicsúszik egy néma sikoly.

Gyere el a raktárba...

A fürdőszobaszekrény két ajtajára szerelt tükrön, vörös, lefolyt, alig olvasható betűkkel áll ez a mondat. Vé-vér...!
Zakatol a szívem és úgy kapkodok levegő után, mintha percek múlva az egész szobát víz árasztaná el, nekem pedig ezek lennének az utolsó lélegzetvételeim.
Nem tudok rendesen gondolkodni, nem tudok rendesen mozogni. Valóságos sokk lesz rajtam úrrá, és sehogy sem tetszik. R-raktár?! Raktár... raktár... hova menjek? Aztán eszembe jut. Álomnak tűnt, úgy is könyveltem el magamban azokat a perceket, vagy órákat, amiket a Gyönyörű Nő szobájában töltöttem. Beszéltem vele, megérintett... azt akarta, hogy találkozzam vele. Azt mondta keressem fel. Rendíthetetlen komolysággal állította, hogy az ő álmán keresztül kommunikál velem. De hisz' nem is volt igaz! Vagy talán... Nyelek egyet. Annyira hihetetlen! Az előbb még... az előbb még meg voltam róla győződve, hogy Kumi Nori Anami él és virul.
Mert talán él.
És talán többre is képes, mint azt hittem.