Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok!
Bocsánat a késésért. (igyekeztem a két héten belül maradni), csak nem jött az ihlet. Aztán mire megszállt, már hétfő volt.
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=qeMFqkcPYcg
https://www.youtube.com/watch?v=6p7CARDjYD0
https://www.youtube.com/watch?v=ESXgJ9-H-2U
(ennél most százszor többet hallgattam, de töményen csak ezt a hármat)
Amúgy itt érdemes figyelni (főleg a vége felé, a dobozos résznél!)

20

Hevesebben ver a szívem, kapkodom a levegőt és a fürdőszobaajtónak háttal állva, arcomat a plafonnak szegezve legyezgetem magam a kezeimmel. És mindezt csak azért, hogy nehogy elsírjam magam, de hiába. A szemeim így is fátyolosak lesznek és marják a szemhéjaimat azok az átkozott könnyek. Aztán lassan a levegővétel is szipogásba megy át.
Hallom, ahogy becsukódik mögöttem a mosdó ajtaja, majd Max halk léptei vágnak át a dobozok közt. De aztán hirtelen elhalnak a hangok. Vagyis Max megáll.

-          Te beletaposhatsz mások lelkébe, de mások nem a tiédbe. - mondja megvetően, aztán felhorkan és hozzáteszi: - Ha van lelked egyáltalán. - ez több a soknál. Hogy... hogy mondhat ilyet?! Hiszen tudja! Tudja, és mégis... mégis nekem támad! Felhasználja, átnéz rajta...

-          Max! - kiáltok rá, közben megpördülök a tengelyem körül. - Én nem... nem szerethetek! Felfogtad?! Semmi érzésem nem lehet... semmi. - zokogom, majd a szám elé kapom a kezemet, és a másik karommal átölelem magam. Oldalra fordulok, hogy ne kelljen a szemébe néznem. - Nem tudhatod milyen... milyen visszafogni magad! Milyen teljesen elnyomni mindent... - suttogom magam

elé, zaklatottan és közben minden porcikámmal azon reménykedem, hogy majd elmormol egy halk bocsánatkérést, de nem szól egy szót sem.

-          Nem bújhatsz folyton ez mögé, Hachidori! - feleli halkan, nyugodtan. Nekem ettől pedig a testemet görcsösen rázni kezdi düh, a sértettség, a csalódottság és a tehetetlenség, amit az előzött meg, hogy kimondtam, amit soha ezelőtt nem mertem. - Ez volt az utolsó alkalom, hogy tettem érted bármit is, felfogtad, ugye?! - kérdezi, de a hangja nem változik, sőt! Ha lehet még lenézőbb, még sértettebb lesz. Én pedig csak tovább remegek, kifújom az eddig bent tartott levegőt és pár gyors lépéssel az ajtónál termek, amit úgy tépek fel, hogy szinte kiszakadnak a zsalui.

-          Tűnj el Max! - kiabálok rá reszketeg hangon, és nyomatékul még rá is mutatok az elém táruló folyosóra. - Tűnj el! Tűnj el, mindörökre! - süvítem, mire ő feldúltan kitépi a kezemből az ajtót és elviharzik. Úgy csapja be maga után, hogy beremegnek a falak. - Soha többet nem akarlak látni... - suttogom magam elé, pedig tudom, hogy ez valószínűleg lehetetlen, mivel ő is itt él.

Pár percig még állok, aztán összerogyom és keserves zokogásban török ki. "Én nem... nem szerethetek! Felfogtad?! Semmi érzésem nem lehet... semmi." - visszhangzik a fejemben a mondatom. Újabb és újabb sírásroham tör rám. A valóság rám telepszik és a padlónak szegez. Szinte látom magam előtt, hogy egy sötét árnyalak rám veti magát, és tonnányi súlyával nekinyom a parkettának, közben mindvégig a szemembe mered. Azokat a szavakat köpi az arcomba, amit én mondtam ki, és ez a gondolat csak ront a helyzeten. Nem tudok másra gondolni, csak arra, amit kiejtettem a számon. És ezek a szavak pengék, amik belevájnak a szívembe és egész darabokat tépnek ki. Nem lehetnek érzéseim... semmi! Semmi, semmi! Lehetetlen... egész életemben... egész életemben azon gondolkodtam, hogy mi válthatja ki, pedig mindvégig tudtam. Én tudtam! Tudtam, tudtam, tudtam... és még ennek megfelelően is cselekedtem! De kimondani... kimondani más...! És most megtettem, ráadásul Max előtt! Max váltotta ki belőlem... és ez a ház. Túlságosan... sok emléket rejtettem el itt... és, minden egyes nappal, amit itt töltök, szépen lassan feltörnek. Átszakítják a láncaikat és ketrecbe zárt, majd szabadon engedett, dühös vadakként támadnak nekem, mintha én lennék a prédájuk...

Csak meredek magma elé, nézem a velem szemben lévő dobozkupacot és elképzelem, ahogy eldől, kiborul és szétszóródik a tartalma. A benne lévő hungarocell pamacsok elterülnek legyezőszerűen a parkettán, egymásnak ütközve, kis halmokban állva... de már nem lesznek együtt, nem lesznek újra egy halom, és, ha össze is szedném őket, nem ugyan úgy kerülnének vissza, ahogy eredetileg voltak: tökéletes egységben. Mikor beléptem ebbe a házba én is kiborultam az én agyam tökéletes összhangja is felborult. Minden előtört. Ha nem teszek valamit... annyi, vége, megannyi keserves napnak, amit egy vastag, szinte áttörhetetlen fal megépítésének szenteltem. Hiába... hiába változtam meg! Hiába kerestem menedéket egy másik államban... most újra itt vagyok.

Hosszú, hosszú percek múlva már nyugodt vagyok, igaz, a levegőm, amit beszívok még meg-megremeg, és a kezem akár a nyárfalevél, de legalább határozottan kijelenthetem, hogy Max csak egy seggfej aljadék, akivel nem érdemes törődnöm. Ezzel a gondolattal erősítem magam, és keresek valami elfoglaltságot, ami elvonja a figyelmemet és nem kell hozzá elhagynom az én kis váramat, hogy szembenézzek az "ellenséggel". Csak egy kis idő kell... idő... kell. - szipogom magamban, majd szétnézek a szobámban. Nincs sok dobozom, de azok csakis a közlekedést meggátoló helyeken: az szobába és a mosdóba nyíló ajtó előtt, az ágy mellett...
Elképzelem, ahogy Max átesik rajtuk, aztán bukdácsolva elterül a földön, vagy, ami még jobb: nekiesik az erkélyre nyíló üvegajtónak, az kitárul, ő pedig tovább esedezve kizuhan a korláton, a kertben földet ér...  Erre a gondolatra egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, aztán el is tűnik éppen olyan hirtelen, ahogy feltűnt. Megrázom a fejem, hogy elhessegessem az ilyen gondolatokat. Kizárólag a kartonokra összpontosíthassak.

Sosem volt sok cuccom. Leginkább a ruházatomra költöttem a pénzemet, nem a szobámra, és a többi lánnyal ellentétben én nem vásároltam porfogó vackokat. Amit kicsinek kaptam, eladtam vagy továbbajándékoztam - de azt is csak "parancsszóra".
Azok a figurák, amiket a többiek büszkén felpakolnak a könyvespolcaikra mosolyognak, kedves arcukról sugárzik a boldogság a külsejüktől pedig a szivárvány jut eszedbe. Vagyis az én poklomban ezeknek nincs helye. És erre is tízéves korom előtt kellett, hogy rájöjjek.
Egyetlen egy kis láblógató manó volt, amit naivan kitettem az akkor még üres polcomra, az ágyam fölé. Úgy képzeltem, hogy a manó szürreális méretű eper alakú sapkájából védőport vesz elő, mikor én alszom és beszór vele, hogy ne árthassak másoknak. Amikor erről ábrándoztam, elhittem. Másnap leszakadt polccal és összetört sapkájú szobrocskával ébredtem. Mikor elaludtam lecsaphatott az Átkom, és tönkrevágta az egyetlen "reményemet".
Soha többet nem hittem semmiben ilyenben. Számomra a négylevelű lóhere, a szeretetszolgálatosok mosolya, az öreg nénik szájából elhangzó, a szépségedet dicsérő szavak... mind hazugság volt, és marad is, mindörökre.
Az Eve -vel lakott házunkban egy éjjeliszekrény, egy betörött állótükör és egy gardrób volt, na meg egy  polc rajta két ősöreg, poros könyvvel, amit többnyire "retro" dísznek használtam. Azon a polcon volt még egy üres hógömb, amiben semmi szobor kizárólag csak műhó volt, de nem sokszor ráztam föl. Csak télen... mert mintha akkor esne a hó, mikor megrázom.
Szép gondolatok, semmi több.
Szép gondolatok... semmi... több... Semmi!
"Kevés cucc, kevés doboz. Kevés emlék, kevés fájdalom." - talán ez az elv lebegett a szemem előtt, valahányszor vettem valamit. És most is ez jár a fejemben. Most, mikor ki készülök kinyitni egy ki tudja hány emléket felszabadító "kincsesládát".

A szikét félrerakom magam mellé csak meredek az utolsó dobozra. Valamiért ki akartam kerülni, és utoljára hagyni, menekülni előle, míg muszáj... de most szembe kell vele néznem! És mégis... egyszerűen tudom, hogy nem kéne kinyitnom. Az igazság az, hogy annál a költözésnél, amikor ezt a házat hagytuk itt, találtam ezt a dobozt Kumi Nori szobájában. Nicole Malinson volt bent előttem, és elfelejtette becsukni az ajtót, az pedig egy résnyire nyitva maradt. Mikor arra jártam, éppen beláttam. És megpillantottam a kávézóasztal mellett ezt a dobozt. Körülnéztem, senki sem volt a folyosón ezért óvatosan besprinteltem érte, majd kijöttem, mintha mi se történt volna. Úgy terveztem, hogy felviszem a szobámba, vagy elrejtem a padláson; pincében... bárhol, hogy majd egyszer kinyissam.
Ám rajtakaptak a doboz cipelésén, még a lépcsőn. Nicole volt az, aki lentről méregetett. Akkor volt annyi idős, mint most én. Nagyokat pislogott kék szemeivel, aztán beletúrt szőke, feltupírozott  hajába. Látszott rajta, hogy a dobozon gondolkodik: látta-e már? De végül csak annyit mondott: "Tegyed be azt a szart a kocsiba, a többi közé!"  Én félénken bólintottam, majd, kettesével véve a fokokat leszáguldottam. Elsuhantam Nicole mellett és az ő "parancsának" engedelmeskedve odahajítottam a kartont a többihez. A doboz a szobámba került, utána a ruhásszekrény sötét, mindent elnyelő végébe. Végül pedig újabb utat tett meg egy költöztető autón és itt kötött ki: a szoba végében, minden szem elől eltüntetve.
Régebben nem mertem kinyitni, aztán már csak nem érdekelt, viszont most... egyszerűen  remegek a megmagyarázhatatlan félelemtől és mégis... szétvet a kíváncsiság. Ki kell nyitnom, meg kell tudom, hogy mi van benne, közben meg rettegek a tudattól, hogy kiderül!

Ujjamat a felvágott nyílásba csúsztatom és szorosan behunyt szemekkel szétnyitom a kartondoboz fedelét. Amit benne találok egyszerre meghökkentő és lelombozó. Egy rakás papír... Szétárad bennem a csalódottság. Papírok... papíroktól féltem... sőt! Papírok miatt forgolódtam álmatlanul évekkel ezelőtt?! Papírok... csak papírok! - mérgelődöm magamban hisztérikusan és félrelököm a dobozt, ami el nem sodródik, de felborul és a papírkupac kifolyik belőle. Ekkor látok meg egy fényképet. Hunyorogva, és kíváncsian húzom magamhoz a kartont és a kiömlött tartalmát. A kép nem tiszta és alig kivehető. De mintha kapucsínó színű, hosszú bőrkabátba bugyolált kislány lenne rajta, világosbarna, szinte szőke két csicsában összefogott hajjal. A kezén talán rózsaszín kesztyű, de lehet, hogy az a bőre, csak kipirosodott a hótól, amiben lépked. És van mellette egy másik alak. Hosszú, barna haja van, és zöld kabátot visel. Ennyi, amit meg bírok állapítani ebből a nagyon rossz minőségű fényképből.

-          Jaj, Kumi Nori... - motyogom és méregetem még a képet egy darabig. Őt ismerve biztosan írt rá valamit - gondolom miközben megfordítom. És tessék: gyanúm beigazolódott, de sokat nem segít. - 13.01.10. New York - Ely St. - olvasom fel hangosan, de nem jutok sokkal tovább. Talán az Ely Street -en készült a fénykép... De... de Kumi Nori mit keresett ott...?  

Félrerakom a fotót és tovább kutatok a dobozban. Csomó hivatalos papír, amit ráérek még elolvasni, később is. Számlák, okiratok halmaza, vagyis csupa, csupa unalmas dolog. Olyanokat keresek, amikkel előrébb juthatok bármiben! Talán, ha rálelek egy új lapra... talán megtudom a Gyönyörű Nő távozásának okát... talán még rá is találhatok! Igen, igen! A kezembe akard egy adásvételi szerződés egy, a Race Street -en található házról, de a név... Amelia Smith. Ez ragadja meg elsőként a tekintetemet. Nem az eladó neve... ez a vásárlóé. De mi köze ennek Kumi Nori Anami -hoz? Aztán találok több papírt is, egyazon évben, vagy két, három évvel előbb vásárolt ingatlanokról, üres telkekről, mint-mind más néven. Lucy Parker, Stella Jones, Cinthya Jules, Susan Wright, Fujiko Hayashi, Akane Eto, Hatsuho Jo... csupa ismeretlen név, és csak sejtem, hogy mind a Gyönyörű Nőé. Több és több papírt futok át, és mind meglep. A meglepetés pedig kérdéseket szül: honnan volt ennyi pénze? Minek neki azok az ingatlanok? Ha nem ő, akkor kik ezek a nők? A lakások még az ő tulajdonukban van? Ha igen, mik vannak ott? Oda tudnék jutni valamelyikhez? Megtalálnám Kumi Nori Anami -t? Kutatok, túrok a lapok között, a végén már összefolynak a sorok. Aztán képek sarkai bukkannak föl a doboz mélyén.  

-          Ez az... - suttogom átszellemülve majd félrerakom az ölemből a papírhalmot, és már nyúlok is, amikor kinyílik az ajtó, és Ana ront be rajta, érdekes arckifejezéssel nézve le rám. Én megrémülök, a hirtelen ért "csapástól" és amilyen gyorsan csak tudom, beledobálok mindent a dobozba. Nem törődök Ana hadaró, és számára sem szükséges kérdéseivel, amiket csak azért tesz fel, hogy ne rögtön valami hatalmas robbanással kezdjen. Ismerem. Tudom, hogy mi következik most... csak a témát nem, amiről szólni fog.