Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok! Ma volt időm, mint kiderült és megírtam a 19. fejezetet!
Mondhatom, hogy élveztem minden szavát? Szeretek ilyeneket írni, de ezt tudhatjátok... remélem nektek is tetszik. :)
Zenék: https://www.youtube.com/watch?v=680R1Gq2YYU ezt addig, amíg Max ki nem mondja azt a bizonyos szót.
https://www.youtube.com/watch?v=pta-gf6JaHQ ezt pedig utána, végig :)

19

A vér megfagy az eremben. A szemem felpattannak és elfelejtek pislogni, meg levegőt venni. Még a fejfájásom is elmúlik, de a kezem mégis ott marad. Csak bámulok magam elé, közben ezernyi gondolat kavarog tompa agyamban.
"Takarodj! Tűnj el, szörnyeteg!" A lábaim úgy csattogtak a padlón, mint, ahogy a szívem kalapált. Sírtam, fájó, vörös arcomon folytak a könnyek. Meg akartam állni, magammal akartam vinni az egyetlen barátomat: Coody -t, a nagymamám által varrt, megannyiszor foltozott, plüsskutyát, amit összetömörödött vatta bélelt.
Emlékszem, két, kopott gomb volt a szeme, és a fülén foszlott az anyag, mert elalváskor azt rágtam.
De a szobám előtt állva meghallottam a nehéz lépteket, és ott kellett hagynom. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, és úgy kapkodtam levegőért, hogy majd' elájultam.
A kilincsen volt a kezem. Szinte égette a bőröm, de nem számított, el kellett tűnnöm, és ez volt az egyetlen, a szabadságba vezető kijárat. De ott megtorpantam, olyan hirtelen, hogy majdnem hanyatt estem. Valaki állt előttem. Nem tudom, hogy ki, az arca egyszerűen kitörlődött a memóriámból. Viszont arra emlékszem, hogy magasabb volt mint én, és sokkal vékonyabb is. Sürgetően és kétségbeesetten a szemébe néztem, de csak egy pillanatig. Ő mondott valamit, de nem rémlik, hogy válaszoltam is volna rá. Kérdezgetett, hadarva beszélt, de én meg sem hallottam, egyszerűen megpróbáltam kikerülni. Vállamat az övének préseltem, hogy elférjek mellette, majd tovább rohantam. Rémlik, hogy elejtettem valamit, mikor a lépcsőn szaladtam le, de nem mentem vissza érte. Nem volt miért visszanézni. Sem az alak, sem az anyám és az apám keserves kiáltásai nem vettek rá. "Dyan". Aztán elbújtam egy, a házunkhoz közeli sikátor egyik kukájának takarásában és addig figyeltem a házat, míg ki nem jöttek a zsaruk és egy mentőautó. A szirénázások megsüketítettek, a villogásuk megvakított, de legalább elnyomták a keserves sírásom hangját, és az egykori házam látványát. Aztán a mentők berohantak, és egy fekete zsákba csomagolt testtel tértek vissza. A zsák felé, pedig a kínjában a kezével a fél arcát takaró anyám, aki felé nyújtózott és minden erejével megpróbált a testhez rohanni, de a férje - az "apám"- lefogta. Anyám aztán feladta, mikor a rendőröknek is közbe kellett lépni. Úgy bújt apámhoz, mintha meg tudná védeni... biztonságban volt mellette, amit én sosem kaphattam meg. Aztán ott zokogott. Egy kisgyerek -az Alak- rohant ki az ajtón, de az arcára még most sem emlékszem, lehetett lány vagy fiú... számomra senki sem volt.
Odarohant anyámhoz, megrángatta a garbóját, hogy rá figyeljen, és percek múltán, amit oly' kitartóan végigállt, a nő végre rá nézett. Az arca még jobban elsápadt, az Alak kérdésére, majd válaszra nyitotta a száját, de inkább becsukta és lehajolt a gyerekhez. Megveregette a vállát, majd még mindig ölelve... rám nézett, egyenesen rám. Én pedig annyira megrémültem, hogy leguggoltam a konténer takarásába, aztán várta egy kicsit, míg biztonságos nem volt és elfutottam.

-          Jogunkban áll feltételezni, hogy betörők! - mondta a rendőr, felrázva kábulatomból. Olyan tompa most az agyam, mintha vastag, nehéz paplan lenne rajta. Akár a vállaimon... Oldalra fordítom a fejem és a takaróról szőtt álmaim szertefoszlanak. Csak Max karol át, ami egyrészt megnyugtat, másrészt viszont... Hogy kerültem ebbe a testhelyzetbe?

-          Nem vagyunk betörők, biztos úr! Itt lakunk. Csak egyszerűen elmentünk bulizni. Nem akartuk felverni a ház többi tagját azzal, hogy az első bejáraton megyünk be. - Max olyan őszintének tűnőn beszélt, hogy már én is majdnem elhittem. - A húgom kicsit becsiccsentet, de hát péntek este van! - győzködi tovább Max a zsarut, aki láthatólag kezd enyhülni. Nem látom az arcát, túl sötét van hozzá, de azt igen, hogy az árnyak megmozdulnak rajta, éppen mikor ellágyul a szemöldöke és egy pici árny vándorol arrébb a szája sarkában, ami viszont a feszültségre utal.

-          A húga? Hiszen nemrégen a kedvesének titulálta! - értetlenkedik a rendőr. Várjunk. Húgának hívott?! Max, te balfék, mindig a "Max csaja" szerepet kapom, mikor ilyen helyzetbe kerülünk! Most aztán tényleg le fogunk bukni...  - Mert régóta ismerjük egymást és kiskorunkban olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek. Ez a jelző csak úgy megmaradt. - vonja meg a vállát Max, majd újra a zsarura mered. Talán bevette, talán nem.

-          Rendben. - sóhajtja, aztán megemeli a kezét, és hanyagul a hátsó ajtó felé int. - Elég bizarr egy kapcsolat. - motyogja és megfordul, végül elmegy. Ám félúton visszafordul, mintha valamit elfelejtett volna, de akkor mi már a ház oldalának takarásából figyeljük őt.

Másnap kótyagosan kelek ki az ágyból, mintha fejbe vertek volna. Minden végtagom sajog, a könyökömön, a hátamon és a lábaimon lila foltok éktelenkednek. Nem emlékszem sok mindenre, de úgy rémlik, mintha megmásztam volna a kerítést...
Álmosan beletúrok a hajamba, majd kinyitom a fürdőszobai szekrény ajtaját és előkapom a fogkefémet meg egy fejfájás elleni tablettát. Mielőtt fogat mosnék bekapom a gyógyszert és víz nélkül lenyelem, amitől megakad a torkomon. Aztán megnyitom a csapot és hideg vizet fröcskölök az arcomba, és a tarkómra. A hajam, miután leengedem a rögtönzött lófarokból, visszahullik a bőrömre és a víznek köszönhetően odaragad. De különösebben nem érdekel, sőt! Jól is esik.
A kezeimet a tarkómról a nyakamra, félig a kulcscsontomra húzom, majd hátrahajtom a fejem. A szám önkéntelenül elnyílik, a testem lassan oldalra kezd dülöngélni, mondhatni hullámozni.

-          Érezni akarlak... - suttogom, miközben a tegnap esti émelyítőn bizsergő, forró áramlásra gondolok, ami felpezsdítette a vérem. Bárcsak az enyém lehetnél! Örökre, örökre és azután is téged csókolnálak... aztán növelnénk a forróságot, növelnénk a pezsgést... utána pedig... Azon kapom magam, hogy vágyakozva összeszorítom az ajkaimat és összehúzom a szemöldökeimet.

Gyorsan megrázom a fejem és leengedem a karaimat. Azok lehullnak a mosdó hideg, vizes porcelánjára. Jól esik mert a tenyereim égetnek. Mint tegnap este a testem... És a torkomba is gombóc nőtt. Nyelek egyet, de az ugyan úgy feszíti a torkom, és a gyomrom is görcsösen szorul össze.

-          Jaj, Hach! - suttogom, miközben a tükörképem szemébe nézek. Széttúrt hajam szerteszét áll, a szemeim alá hatalmas karikák költöztek a szám pedig kicserepesedett, de az csak a hidegtől és azért, mert folyton rágom. Kissé sápatag vagyok, de az orcám mégis vörös árnyalatot ölt. Értetlenül húzom fel a szemöldökömet. És egyéb furcsaságot keresek az arcomon. De a kiszedésért kiáltó szemöldökömön kívül semmi furcsát nem találok, így hát nagyot sóhajtok és ellököm magam a  mosdótól.

Percekkel - ez alatt minimum fél órát értek- kisétálok a mosdómból, egy laza, kesze-kusza kontyba fogott hajjal, és tűrhetően alkoholos lehelettel. A fejemet dörzsölve, csukott szemmel lököm be magma után az ajtót és állok meg az ablakom előtt., miután belerúgtam egy nehéz dobozba. Az ágyamon és a már felszerelt ruhásszekrényen kívül még mindig, minden csupa doboz és semmi élet. Ezért is ma, mivel semmi más dolgom nincsen kipakolom. Mert ki fogom... igen, biztosan!  

-          Ahhoz képest, hogy tegnap milyen partit lenyomtál egész jó színben vagy. - Max halk, nyugodt hangjára felpattannak a szemeim, és kiráz a gerincemen lassan felkúszó hideg.

-          Nem sok mindenre emlékszem, ám. - suttogom és odalibegek a gardróbomhoz, majd kikapok belőle egy piros, régen Mike Malinson által, még "focista" korában használt sortját és egy zöld, has pulcsit, aztán besétálok velük a mosdóba, Maxszel semmit se törődve. 

-          Majd szólj, ha találtál elég kiszívott foltot a nyakadon... - mondja és halkan felnevet. Én csak megforgatom a szememet és megemelem a fekete hálópólóm alját.

-          Mi lenne, ha a saját dolgoddal foglalkoznál? Hozzáteszem... - hadarom, miközben átemelem a felsőt a fejemen, majd megnézem a tükörben, hogy Maxnek igaza van-e. -... nincs is kiszívva a nyakam! - fejezem be a mondatot és kihalászom a szennyes tartó tetejéről a  melltartómat, aztán felveszem.

-          Keresd jobban! Tegnap még ott volt. - kuncogja Max, de a hangja már hangosabb, mint eddig. Ha benyitsz... Magamra kapom a pulcsit, és felveszem a sortot. Úgy festek, mint egy focista exe, akit az éjjel dobtak, de a pasija cuccait még nem adta vissza.

-          És te aztán azt honnan tudod?! - vágok vissza. Közben pedig kiveszem az alapozót a szekrényből. - Csak nem te tetted? - kérdezem cinikusan, hiszen tudom, hogy nem lehetett ő.

-          Fogalmam sincs, hogy ki tette. - mondja, miközben benyit a fürdőbe, és bedugja, először a fejét. - De bárki lehetett. - folytatja. Én megpróbálom kiszűrni őt, és arra összpontosítani, hogy rendesen el tudjam fedni a karikákat a szemem alatt. De a tekintetem a tükör sarkába, egészen pontosan az ajtó tükörképére vándorol. Látom, hogy Max becsukja maga mögött és nekidönti a hátát, majd összefont karral végigmér engem és a tekintete találkozik az én tükörképemével. Én csak megfogatom a szemeimet és felkenem az egyik, majd a másik szemem alá az alapozó pacát és szépen elegyengetem a gyűrűsujjammal. - Szóval tényleg, bárki lehetett, mivel körülbelül annyit érsz, mint egy olcsó kurva. - erre kiesik a kezemből az alapozós palack és nagy csörömpöléssel szörfözni kezd a mosdó szélén. - Jól hallottad. - helyesel Max, mire én odamegyek hozzá és nemes egyszerűséggel felpofozom.

-          Olcsó kurva, mi? - sziszegem. Majd újra megütöm, de ekkor már elkapja a kezem. Az ütésemtől oldalra fordított fejét most felém emeli, és dühös pillantással méreget. - Mondhattad volna úgy is, hogy utolsó ribanc vagyok, nem?! Csak szépítesz, pedig attól még így gondolod! - megint megpróbálom megpofozni, mire idegesen eltátja a száját, mintha nevetne aztán becsukja és nyelvét belülről láthatóan a összeszorított szájához, majd alsó ajka alá nyomja. - Eressz. El! -suttogom idegesen, fenyegetőn , mire ő csak egy gyors mozdulattal kilendül előlem, eredményképp pedig engem nyom a falhoz.

-          Olcsó szajha, undorító lotyó, utolsó ribanc, senkiházi kurva bármit mondhatnék! - köpködi. Bennem pedig egyre nő a sértettség és a düh. - Ennyi erővel, pénzt is kérhetnél érte! - röhögi, de a tekintete komoly marad. Én viszont nem. Megpróbálom megütni még így is, hogy szorít. De nem segít, csak a fejem mellé nyomja a kezeimet, hogy végképp megakadályozza az ütéseimet. Utálom, ha valaki úgy gondolkozik rólam, mint egy szajháról, és ezt Max nagyon jól tudja.

-          Gyűlöllek... - suttogom, miközben végig dühtől tajtékzó szemébe nézek, de szerintem az enyém is villámokat szór.

-          Én is téged. - feleli nyájasan, közben állja a pillantásom.

Ideges félmosolyra húzom a számat, majd lenézően kifújom a levegőt, és közöm a fejemmel, de még magamat sem tudom meggyőzni, nemhogy Maxet. Ő is viszonozza a félmosolyomat, de nem ereszt. Tehetetlen vagyok, és majd' fel robbanok. Gyűlölöm, tiszta szívemből, gyűlölöm. És úgy érzem, hogy ezt vele is meg kéne osztanom. Éppen kinyitom a számat, mikor Max előre lendül. Olyan vadul,

olyan keményen csókol, hogy az már szinte fáj. Lába az enyém közé siklik, így még jobban a falhoz szegez. A hátam, ami eddig nem annyira ért hozzá, most teljesen az ajtóhoz nyomódik, ahogy a fejem is.
Max ujjai az enyémbe fonódnak, mindkét kezemen, miközben ajaki szinte tépdesik az enyémet. Túl vad... túl... vad. Ez a két szó jár a fejemben, és az, hogy el kell löknöm. Most sértett végig, most alázott meg és mégis csókol... milyen undorító alak ez?! Azonban, amikor elhúzódik én visszacsókolok, magamat is meglepve vele. A testem elszakad az ajtótól és hozzásimul az övéhez. Lassan a szorítsa is elenyhül, mire én a nyakába kapom a kezeimet, és a hajába túrok. A fürtjeibe kapaszkodva húzom fel magam őhozzá.

-          Max... - suttogom a nevét, mert valami rosszat sejtek. Úgy kalapál a szívem, hogy, majd' kiszakad a mellkasomból, és érzem, hogy elpirulok. De ő meg se hall, de még én se nagyon. Nem teszek ellene semmit, hagyom, hogy kezei a derekamra csússzanak, megmarkoljanak és felkapjanak. Lábaim a csípőjére szorulnak, mire ő hátratántorodik, neki a mosdókagylónak. Tenyereivel a mosdókagylóba kapaszkodik, és ekkor elhajol tőlem. A szemembe néz, majd elereszti a porcelánt és kezeivel a pulcsim alját kezdi markolászni, közben megint csókolni kezd. Nekem pedig hirtelen nagyon melegem lesz.

Ő elmosolyodik és lerántja a fejemről a pulcsit, ami a lábunkhoz hullik. Aztán megint megcsókol, és szorosabban húz magához, mint eddig bármikor. Csupasz bőröm égni kezd, ahogy hozzám ér. Akár a parázs...  Ebben a pillanatban a tükröm feletti égősor szikrázni kezd.  Az izzók először pattognak, és rémes szagot árasztanak, majd kiégnek. Én annyira megrémülök, hogy elszakítom magam Maxtől.

-          Jesszus. - nézek az égőkre aztán Maxre. Úgy ver a szívem... úgy ég az arcom... - Utállak, Max Malinson! - mondom lihegve, aztán felkapom a felsőm, és kiviharzok a mosdóból.