Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Megint múlttal jövök! Ez szerintem egy nagyon fontos momentum Hach életében. Az első, de nem utolsó ok, amiért olyan, amilyen. 

Remélem az, aki eddig nem kapott elegendő választ, most kap (és majd még jóval többet, ennyit elárulok)  
Ja! És félreértés ne essék: nincs különösebb bajom a keresztényekkel.

Ami a történetet illeti: innentől be fog indulni, ha nem is egyből, de fokozatosan.  
Én a templomos résznél ezt hallgattam, ha esetleg valakit érdekel: https://www.youtube.com/watch?v=VJTAjonuAiU

14

Émelyegve ejtem a testem mellé a karomat. A szemembe könnyek gyűlnek, és érzem, hogy

kétségbeesett, hisztérikus roham fog rám törni másodperceken belül. És talán mindent elsöpör majd.

-          Jól vagy? - egy hang, a hátam mögül. Egy kéz a vállamon. Az émelygés elmúlik, nem szédülök, és a könnyeim is elállnak. Remegő ajkakkal fordulok meg, pedig mindennél jobban félek. - Hachidori. - rezzenéstelen az arca. A szemei türelmetlenül, de mégis kíváncsian vizslatnak. A haja nyílegyenes, parókaként omlik a vállára. Ébenfekete haj. É... ébenfekete haj. Ébenfekete. Állát megemeli, a felsőbbrendűségét mutatja ki vele, öntudatlanul is. Mintha lenézne... hiába vagyok magasabb nála egy jó fél fejjel. Lenézek a kezére, ami még mindig a vállamon nyugszik. Körmei élesek és hosszúak; csuklóját látni a fekete nadrágkosztüm felgyűrődött ujja alól. Egy tetoválás díszeleg rajta: gyönyörű, számomra érthetetlen japán szavak, amik kecsesen fonják körbe elbűvölő csuklóját.

-          Kumi Nori...- elcsuklik a hangom. Ez a név, mintha szitkot mondtam volna, így a szám elé kapom a kezem. - Te... Te... - nem is tudom, mit mondjak. "Te élsz!", vagy "Te itt vagy?!" Mindkettő túl hihetetlen, és abszurd. Biztosan álmodom! Álmodom, álmodom! Álmodom!

-          Ne nézz ily' bambán! Nem áll jól neked. És különben is! Nyugodj le, kérlek! A végén még bajt keversz, Burakku Hachidori. - a homlokomhoz hajol. Nem kell lábujjhegyre állnia, mert berogyasztottam a lábaimat, úgy, hogy észre se vettem, így most tökéletesen felér.

-          Nem vagy valódi! Nem lehetsz az! - előtörnek a könnyek a szememből, ahogy elhadarom a mondandómat. Erre Kumi Nori csak elmosolyodik. Nem látom, csak érzem. Érzem, mikor a szája a homlokomhoz ér, és tökéletes ajkai felfelé görbülnek.

-          Ha nem lennék valódi; ha csak álmodnál, én nem lennék veled. Nem lehetek veled. Nem furcsálltad, soha, hogy nem álmodsz velem? Képtelen vagy erre! Mint egy fogyaték. De én tudok veled álmodni. És ez az én álmom. - elhajol tőlem, hogy a szemébe nézhessek. Higgyek neki? De hát ez a hely túl valóságos! - Szerinted... a valóságban ez a hely így néz ki? Hiszen szélesebb, mint maga a ház, és a kilátás sem oda nyílik, ahova a ház ablakai néznek.

-          Nem... nem lehet nem igaz. Túl valóságos és túl abszurd egyszerre! - mindkét kezemmel az arcomat takarom, és leguggolok, akárcsak kicsinek. - Ez itt... - kezdem, de a könnyeim elfojtják a szavaimat. -... hiányzol Kumi Nori! - szakad ki belőlem. - És, hogy lehet, hogy ez nem a valóság?! Ez a hely... nem lehet, hogy nem igaz! - szinte kiabálok, de a kezeim eltompítják a hangom.

-          Ez a hely létezik. Ha rátalálsz... sok mindent megértesz majd. - suttogja, majd átölel. Az illata beáramlik az orromba. - Rá fogsz találni. - a hangját szinte meg se hallom. És inkább mondja magának, mintsem nekem. - És akkor rájössz. És találkozunk! - lágy csókot lehel a hajamba, aztán elenged. Fáj a hiánya. 

-          Ne! NE MENJ! - magamból kikelve ordítok, mint egy óvodás, de ahogy felnézek, elveszítem az egyensúlyomat és hanyatt esem. A fejem tompa puffanással csapódik a padlónak, én pedig egy pillanatra elvesztem az eszméletemet.

Mikor magamhoz térek a nap sugarait pillantom meg, a nagy, ezüstös, modern stílusú könyvespolcon megcsillanni. A könyvespolc fölött-mellett ott a plafon. A krém színű falak. Egyik karomat élettelenül a fejemre ejtem, és megdörzsölöm vele az arcom, majd a mellkasomra csúsztatom, és ökölbe szorítom. A másik kezem kinyúlva hever a vállammal egyvonalban. A jobb kezem is így volt, mielőtt megemeltem. A lábaim, meg behajlítva. A lábfejeimet felhúztam egészen csípőm mellé, és ez így elég kényelmetlen, de valamiért megnyugtató. Nagyot sóhajtok. Megtörtént, de mégsem. Vajon mindent megtettem, amit "álmomban" is...? Nem is az én álmom volt, igaz? Lehunyom a szemeimet. Nem sírtam, nincs baj. Nincs baj. - ismétlem magamban. Fel kéne ülnöm. De nem akarok felülni. Feküdni akarok! Feküdni az idők végezetéig. Eszembe jut a versike.

-          Végignézte hogyan szenved, hogyan kínlódik. Nem érez, nem segít. Bajt... - mit csinál a bajjal? Nem emlékszem a többire. "Bajt"mit lehet csinálni a bajjal?! A baj szar. A baj... a bajt én hozom. Hozom! Ezaz! - Bajt hoz... halál... halállal büntet. - és most? Hogy is van tovább? Pedig ez még rímel is. Bajt hoz, halállal büntet. Léptek. Erre emlékszem! Léptek... hallatszanak?! De ez meg nem rímel! Ó fa***om! Miért megy ez ilyen nehezen?! Tök könnyen szoktam verset tanulni! Két kezemet rátapasztom az arcomra, és lehúzom a bőröm, amitől ijesztő fehér golyónak tűnik mindkét szemem, alatta pedig a véres karikák jelennek meg; a szemem után a számon is végighúzom az ujjaimat. Tudom, hogy nézek ki... egy párszor csináltam már a tükör előtt, még kicsinek.

Jobb lenne egyszerűen feladni! Úgysem fontos. Csak egy idióta álom...! Biztosan elájultam, vagy valami. Hiszen hányszor álmodtam már Kumi Nori -val?! Szinte minden álmomban ott bujkál és figyel. Vagy emlék képében, szóval mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy soha nem álmodok vele.

Felülök. Mindenem fáj, főleg a combjaim, amik még mindig feszülnek. Borzasztó rossz érzés, de az arcom rezzenéstelen marad, csak a nyelvembe harapok bele, amitől fémes íz árad szét a számban. Megnyalom az ajkaimat. Érzem, hogy a vérem rákenődik, de nem zavar. Szeretem az ízét. Arra emlékeztet, hogy én is sebezhető vagyok, de mégsem. És szeretem, ha az emberek is érzik ezt. Szeretem látni a vérüket. Szeretem látni a szenvedésüket... mert így megtanulják, hogy ők sem sértetlenek.
Nem hallhatatlanok.
Nincs joguk megvetni és maguknál szegényebb, szinte haldokló embereket lenézni. Mert ők okozták. Ők kergették a legtöbbjüket a halálba.

-          Vagyis mégis... Istenek. Halandó Istenek.  - suttogom magam elé, és egy pillanat alatt, a kezeimet bámulva, elmerülök a múltamban.

Egy élet alatt egyszer sem fordult még elő velem ilyen. Nem... eszembe se jutott... soha, egyetlen emlék sem! Egy olyan, ami kézzel fogható, olyan erős és tömény, hogy ne lehessen elhessegetni. Emlékszem, hogy kicsi koromban a templomban ültünk, hallgattuk a pap prédikálását. Körülöttem mindenki kezét összetéve motyogta az "áment" a pappal együtt, és mással nem is törődtek. Borzasztóan éreztem magam. Égett a tokom, a fejem majd' szét robbant, a hasamban kellemetlen, szúró görcs nőtt és émelyegtem, de nem figyeltek rám. Még csak a pillantásukkal sem ajándékoztak meg. Ez még jobban fájt. Bennem pedig valami növekedett... ami ki akart robbanni a sok szent szó hallatán. Már a templom közelében sem éreztem biztonságban magam, pláne, mikor be kellett jönnünk. Rángattam anyám karját, húztam visszafelé, még a templomkert kapujába is belekapaszkodtam, de az szinte égette a tenyerem, és még idegesebb lettem.
A pap megint beszélt. Még jobban féltem. Aztán vége lett a misének. Azonnal az ajtó felé vettem az irányt, de apa elkapta a karom. Mikor ránéztem félelmet véltem felfedezni a szemében. Aztán felnézett rólam, intett anyámnak, aki éppen távozott, és újra rám meredt. Mondott valamit, amire már nem emlékszem, de tudom, hogy mély nyomot hagyott bennem, mert a fejemet csóváltam és könnyes lett a szemem. Ellenkeztem, de apám ereje ellen semmit sem tehettem: elvonszolt a paphoz. Tudom, hogy miután kiürült a templom a pap leültetett egy ijesztő, eldönthető faszékre, talán egy pincében, a templom alatt. Fogalmam sincs hogy kerültünk oda, de ott voltunk... már nem először. És tudtam mi fog történni. Tudtam, hogy a pap el fog majd fektetni a nagy, ijesztő székkel... és, ha elfektet... nem menekülhetek. Megtörtént. A kezeimre vastag és széles fémpánt kattant, akárcsak a bokáimra. A rozsdás vasak belevágtak a vékony, fehér bőrömbe, ami már eddig is sebes volt, csak mindig selyemkesztyű és fehér zokni fedte a nemkívánatos tekintetek elől.
Már akkor sírtam, mikor a szék felsikoltott és lassan hanyatt kerültem. A pap fölém hajolt. Éles fény világított a szemeimbe, amik meg is fájdultak, majd egy kéz nyúlt az arcom felé és nedves ujjaival keresztet vetett a homlokomra. A szenteltnek csúfolt egyszerű csapvíz, szinte marta a bőröm, de nem tudtam ellenkezni. Ha ellenkeztem volna, még több kínt kellett volna átélnem, és nem akartam. Aztán a pap megkérdezte "Jézus nevében", hogy mit akarok, miért szálltam meg ezt a testet. Nem voltam sem szellem, sem ördög hatása alatt. Nem hozzám beszélt, hanem a "bennem rejlő gonoszhoz", akit "Jézus erejével" akart "kiűzni" belőlem. Elhangzottak számomra értelmetlen, talán latin szavak; a vén fószer meg  Jézust, vagy Istent emlegette, szinte megállás nélkül. Nekem mindez fájt, és zavart voltam, amiért a pap a prédikálása közben levette a ruháimat. Nem volt mellem, hiszen alig négy és fél éves, vagy annyi se voltam, de olyan volt az érintése, hogy előbb vettettem volna magam egy pedofil pszichopata elé, mintsem a papnak hagyjam, hogy a bőrömön húzkodja nedves ujját.
Megkérdezte, hogy mit látok, mikor ránézek. Azt feleltem, hogy egy gyilkost. Komolyan gondoltam. Gondoltam, hogy megölöm majd, ha az Átok közbelép... bár akkor még mit is tudhattam erről az egészről?! Az Átok csak a Nagy és Veszélyes Valami volt, ami megölte a velem gonosz embereket. Úgy tekintettem rá, mint az őrangyalomra, a személyes védelmezőmre... csakhogy az utolsó papnál tett látogatásom alkalmával nem segített: a papot bántották a szavaim, azt mondta nagyobb a bennem lévő démon, mint amit szavakkal ki lehetne űzni. Ezért is elment imádkozni. Mikor visszatért azt mondta apámnak, hogy "Isten azt üzeni: szentelt vassal űzzék ki a Sátánt". Nem tudtam mit jelent... csak mikor az izzó vaskereszt az oldalamba égette a szent jelet... elájultam fájdalmamban, és otthon ébredtem. Az égett hús szaga eltűnt, és levendulaillat terjengett a levegőben. De mégis...  Anyám gondtalan mosolyától felfordult a gyomrom. Az volt az a nap, amikor meggyűlöltem a saját családomat, és a levendula illatát.

Egyik szülőm arcára sem emlékszem, sem máséra azelőttről, hogy az utcára kerültem volna. De tudom, hogy a szüleim rettenetesen szerették egymást és sose veszekedtek. Istenhívők voltak.
Azért is a Sátánt utálták, hogy megszülettem, vagy, hogy a szomszéd néni megőrült. És a gyűlöletük, amit maguk sem tudtak, abban mutatkozott meg, hogy csak felszínesen "sajnáltak", és "vigasztaltak", miután megkínoztak. Mert ezt tették... és még csak lelkiismeret furdalásuk sem volt.
A kereszt helyét nem bírtam elviselni. Gusztustalan volt, hánynom kellett tőle. Két-három nappal rá, miután az égési sérülés következtében, a felhólyagzott bőröm viszonylag lelapult, az éj leple alatt, a fürdőszobában... fogtam apa borotváját és... és felvágtam vele a bőrömet. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy fel is fogjam mit művelek, de nemegyszer láttam előtte, ahogy apa felsérti a kis pengékkel a bőrét. Aztán azokból a sebekből vér buggyant elő, és néha megmaradt a helyük.  Még most is fáj...! Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd még egy. A kezem az oldalamra csúszik. Tudom, hogy csúnya volt, emlékeztem a sebre, de arra nem... hogy mitől lett. Ujjaim a pólóm alá csúsznak, kitapintják az "emlékek" helyét az azt elfedő nonfiguratív kolibri laposabb púpjai között. Egy... kettő... három... a Nagy... Majd még két csík, ami elágazik. Eredetileg itt volt a kereszt függőleges.
Összeszorítom az ajkaimat, és lehunyom a szemeimet, közben csöndesen, szenvedve sírok mindeközben rászorítom az ujjaimat a domborulatokra.
Aznap éjjel a borotva örök nyomot hagyott. Minden csupa vér volt. Ömlött az oldalamból, ami aztán úgy látszott: nem akar elállni; és vérezett a szívem is. Mert az óvodás "barátaim" nem így éltek. Nekik nem égették meg, nem kenték be a bőrüket szentelt vízzel és nem kellett ilyet cselekedniük... igaz, ők ezeket fel sem tudták volna fogni.
Őket nem verte meg érte az apja, és az ő anyjuk nem sírt keservesen, majd nem húzódott félve a férje hóna alá, hogy menedéket leljen.
Ők nem voltak olyanok, mint én.
De ők nem is tudnak bosszút állni, úgy, ahogy én.

Na nem mintha sok értelme lenne: A pap már rég meghalt, a szüleimnek csúfolt szadista, gerinctelen csúszómászókkal meg nem tudom mi van. Remélem ők is meghaltak... vagyis nem. Nem remélem. Mert én akarom őket megölni. Ha még élnek, és boldogok... megkeresem őket, és akkor nem fogok habozni. Elég lesz csak egy emléket felkaparnom és máris működésbe lép az... Átok.
Az Átok! Vajon most... hány ember halálához vezetett a kis "emlék börzém"?