26
Legszívesebben hangosan bevágnám
magam mögött az üvegajtót. Igen, hátul jöttem be, hogy ne vegyenek észre olyan
könnyedén. Egyedül az érdekel, hogy senki se szóljon hozzám, és had legyek
végre egyedül! Nincs szükségem senki sajnálkozó érintésére, sem szavaira, sőt!
A Tekintetüket is kerülni akarom... legyen az ember szeme, vagy állaté! Nem akarom, hogy sajnáljanak... nem akarom,
hogy azt mondják "megértem", holott lószart se tudnak róla! Olyan
valaki kell... aki mindent tud rólam és az Átokról! Kumi Nori kell! - megtörlöm a szemeimet, mivel kissé könnybe
lábadtak, aztán a kézfejet a farmerom oldalába kenem. Soha semmire nem vágytam még ennyire! Csak egy percre a Gyönyörű Nővel.
Különben senki ne jöjjön... hozzám közelebb!
És a tudat, hogy Kumi Nori Anami szobája ott van egy karnyújtásnyira, és maga a nő is ott élt: ott aludt, ült, vett levegőt... És soha nem engedett be, és mindig kulcsra zárta az ajtót...
A Gyönyörű Nő szobájához van kulcs.
És én tudom, hogy hol van!
A tenyeremet a homlokomhoz csapom, és inogva megindulok a bal kéz felőli folyosó felé.
A Gyönyörű Nő ajtaja mellett kissé kókadozik a szobanövény, látszik, hogy mostanában nem volt meglocsolva, ettől függetlenül a cserép aljában még mindig ott az undorító sárga-fehér lerakódás, amitől ugyan úgy undorodom. Végül megkaparintom a kulcsot és a zárba illesztem... illeszteném, ha olyan könnyen menne! Kavarog minden és rohadtul szédülök; nehezemre esik az éles látás is, így feltűnően nagyokat és sűrűn pislogok, de nem nagyon segít, sőt! Ha lehet még jobban elhomályosul minden.
Nagyjából öt percet töltök az ajtó kinyitásával, aztán nagy lendülettel berontok a por szagú szobába. Azonnal valami tompa, nyomott fáradság telepszik rám, és bármit megadnék azért, hogy ledőlhessek Kumi Nori ágyára. A késztetés pedig csak nő, mikor ránézek. Olyan gondosan be van vetve... Gondolkodás nélkül csoszogok oda és dőlök a puha takaróra, a párnák közé. Ezt követően ágyneműből porfelhő száll fel, amitől köhögni kezdek. Rátapadt a torkomra és a szájpadlásomra, amitől csak még rosszabb az egész. Gyorsan valami folyadékot keresek, amivel le tudom öblíteni, mielőtt elhányom magam. Undorító...! A lábam előtt heverő whiskys üvegre téved a tekintetem, amiben még ott van az áttetsző barna folyadék. Azonnal megragadom és benyakalom az összeset, majd nyitott szemmel, minden erőmet elvesztve dőlök hanyatt az ágyon, és merülök valami elvont, bizarr álomszerűségbe.
És a tudat, hogy Kumi Nori Anami szobája ott van egy karnyújtásnyira, és maga a nő is ott élt: ott aludt, ült, vett levegőt... És soha nem engedett be, és mindig kulcsra zárta az ajtót...
A Gyönyörű Nő szobájához van kulcs.
És én tudom, hogy hol van!
A tenyeremet a homlokomhoz csapom, és inogva megindulok a bal kéz felőli folyosó felé.
A Gyönyörű Nő ajtaja mellett kissé kókadozik a szobanövény, látszik, hogy mostanában nem volt meglocsolva, ettől függetlenül a cserép aljában még mindig ott az undorító sárga-fehér lerakódás, amitől ugyan úgy undorodom. Végül megkaparintom a kulcsot és a zárba illesztem... illeszteném, ha olyan könnyen menne! Kavarog minden és rohadtul szédülök; nehezemre esik az éles látás is, így feltűnően nagyokat és sűrűn pislogok, de nem nagyon segít, sőt! Ha lehet még jobban elhomályosul minden.
Nagyjából öt percet töltök az ajtó kinyitásával, aztán nagy lendülettel berontok a por szagú szobába. Azonnal valami tompa, nyomott fáradság telepszik rám, és bármit megadnék azért, hogy ledőlhessek Kumi Nori ágyára. A késztetés pedig csak nő, mikor ránézek. Olyan gondosan be van vetve... Gondolkodás nélkül csoszogok oda és dőlök a puha takaróra, a párnák közé. Ezt követően ágyneműből porfelhő száll fel, amitől köhögni kezdek. Rátapadt a torkomra és a szájpadlásomra, amitől csak még rosszabb az egész. Gyorsan valami folyadékot keresek, amivel le tudom öblíteni, mielőtt elhányom magam. Undorító...! A lábam előtt heverő whiskys üvegre téved a tekintetem, amiben még ott van az áttetsző barna folyadék. Azonnal megragadom és benyakalom az összeset, majd nyitott szemmel, minden erőmet elvesztve dőlök hanyatt az ágyon, és merülök valami elvont, bizarr álomszerűségbe.
Sárga, kék, lila, zöld és vörös
színpacák keveregnek a szemem előtt, mint mikor kimossuk az ecseteket, és a
festék lassan befogja a vizet. Vagy mint
valami színes vér, a kórházi tároló tasakokban. Hányingerem támad a
gondolatra.
"Vér."
Égni kezd a testem. Először a csuklóm majd a nyakam, a bokáim, a csípőm, az oldalam, az arcom, a térdeim, a könyökeim, végül az alakrom és a combjaim belső fele. Próbálom mozgatni a végtagjaimat, hogy elmúljon a kellemetlen érzés, de az csak erősödik: éles, csípős hullámokká növi ki magát. Az egész olyan, mintha ezernyi penge marna a húsomba.
"Fejezd be! Fáj! Nagyon fáj! Kérlek! Kérlek hagyd abba!"
Éles sikoly.
Undorító, cuppanó hang, mint mikor a hentes klopfolja a húst.
Megremegek. Próbálom kiűzni a fejemből ezeket a gondolatokat, de azok nem tűnnek el, sőt! Felélesednek a zajok, kiélesednek a képek: egy nő, kezében kés, amiről vöröses folyadék csordogál a konyhapadlóra; egy férfi, aki eltorzult arccal szorít egy rongybabát.
A rongybaba megrándul.
Egy kislány az. Annyira fehér a bőre, mint a hó, sötét karikák húzódnak véreres szemei alatt.
"Hagyjatok békén! Kérlek! Kérlek, kérlek... soha többet nem teszek ilyet!"
Zakatoló szívvel meredek a gyermekre, várom, hogy a nő megmozduljon, belevágja a szúrószerszámot és hagyja kivérezni, mint valami vadat, de aztán az csak megfordul, és az ujját fenyegetőn rázva egy pulykát kezd darabolni.
Nyers, fűszeres hús illata rohamozza meg az orromat, majd valami égett, kellemetlen szag veszi át a helyét, és a sütőből sötét füstfelhő tör elő, enyhe édeskés illatot hozva magával. A nő szitkozódik, majd odarohan és egy konyharuhával legyezgetni kezdi a füstöt, közben pedig kiveszi egy szenes pitét. Egy része aranybarna, a jobb csücske pedig viszonylag ép.
Pulyka, pite...
A kislány szemében megcsillan valami. Arcán halvány, örömféleség suhan át. Megpróbálja kitépni magát az őt szorító férfi kezei közül, de az nem engedi, csak rászól, hogy fejezze be, mire már a nő is megfordul.
"Istenem! Már megint megtörténik Richard! A Pokolba ezzel a szörnyeteggel!"
A nő vonásai grimaszba torzulnak, majd úgy kezd beszélni, mintha köpködne.
"Ezt csak ne is nézd! Imádkozz, hogy az Úr megbocsájtsa bűneidet! Ha így lesz..." A nő elhallgat, lehunyja a szemeit és keresztet vet a testére, aztán folytatja, mintha abba se hagyta volna: "... majd te is részesülsz az örömökben. Hálaadás napján is." Az utolsó mondatot csak úgy hozzá csapja, egészen vidám hangon. Felfordul a gyomrom a nő konzervatív hitbuzgóságán, és magán a tényen, hogy nem ad enni a gyerekének. Nem csoda, hogy olyan vékony... voltam...!
"Vér."
Égni kezd a testem. Először a csuklóm majd a nyakam, a bokáim, a csípőm, az oldalam, az arcom, a térdeim, a könyökeim, végül az alakrom és a combjaim belső fele. Próbálom mozgatni a végtagjaimat, hogy elmúljon a kellemetlen érzés, de az csak erősödik: éles, csípős hullámokká növi ki magát. Az egész olyan, mintha ezernyi penge marna a húsomba.
"Fejezd be! Fáj! Nagyon fáj! Kérlek! Kérlek hagyd abba!"
Éles sikoly.
Undorító, cuppanó hang, mint mikor a hentes klopfolja a húst.
Megremegek. Próbálom kiűzni a fejemből ezeket a gondolatokat, de azok nem tűnnek el, sőt! Felélesednek a zajok, kiélesednek a képek: egy nő, kezében kés, amiről vöröses folyadék csordogál a konyhapadlóra; egy férfi, aki eltorzult arccal szorít egy rongybabát.
A rongybaba megrándul.
Egy kislány az. Annyira fehér a bőre, mint a hó, sötét karikák húzódnak véreres szemei alatt.
"Hagyjatok békén! Kérlek! Kérlek, kérlek... soha többet nem teszek ilyet!"
Zakatoló szívvel meredek a gyermekre, várom, hogy a nő megmozduljon, belevágja a szúrószerszámot és hagyja kivérezni, mint valami vadat, de aztán az csak megfordul, és az ujját fenyegetőn rázva egy pulykát kezd darabolni.
Nyers, fűszeres hús illata rohamozza meg az orromat, majd valami égett, kellemetlen szag veszi át a helyét, és a sütőből sötét füstfelhő tör elő, enyhe édeskés illatot hozva magával. A nő szitkozódik, majd odarohan és egy konyharuhával legyezgetni kezdi a füstöt, közben pedig kiveszi egy szenes pitét. Egy része aranybarna, a jobb csücske pedig viszonylag ép.
Pulyka, pite...
A kislány szemében megcsillan valami. Arcán halvány, örömféleség suhan át. Megpróbálja kitépni magát az őt szorító férfi kezei közül, de az nem engedi, csak rászól, hogy fejezze be, mire már a nő is megfordul.
"Istenem! Már megint megtörténik Richard! A Pokolba ezzel a szörnyeteggel!"
A nő vonásai grimaszba torzulnak, majd úgy kezd beszélni, mintha köpködne.
"Ezt csak ne is nézd! Imádkozz, hogy az Úr megbocsájtsa bűneidet! Ha így lesz..." A nő elhallgat, lehunyja a szemeit és keresztet vet a testére, aztán folytatja, mintha abba se hagyta volna: "... majd te is részesülsz az örömökben. Hálaadás napján is." Az utolsó mondatot csak úgy hozzá csapja, egészen vidám hangon. Felfordul a gyomrom a nő konzervatív hitbuzgóságán, és magán a tényen, hogy nem ad enni a gyerekének. Nem csoda, hogy olyan vékony... voltam...!
Hánynom kell, és fel akarok
ébredni. Utálom, ha valami emlék csak úgy megrohan és szétzúz mindent, amit
eddig megóvtam! De most képtelen vagyok felállítani a falaimat, vagy
szembeszállni velük, mint valami hős lovag, így az emlékek lelkiismeret furdalás
nélkül elárasztják az elmémet.
Összerándul a testem, mintha gyomorszájon rúgtak volna, majd magzatpózba kuporodva zokogni kezdek. Olyan kötelek szakadnak el, amikről nem is tudtam, de sosem engedték, hogy teljesen elszabaduljak a börtönömből.
Az egész olyan, mintha lenne bennem valami, amit hét lakat alatt, mélyen a földben, kőfalak mögött őriznének, és most... kiszabadulna. És dühös, rémült és vad.
Felemészti a testemet.
Minden hely, ahol valaha kicsordult a vérem, most lángol, és mar, mintha újra megtörténne minden. Karmolom magam, a körmeim a ruhámba és a bőrömbe vájnak én pedig csak üvöltök és sírok... megpróbálok felébredni, megpróbálok kiszabadulni a pokolból, amibe számtalanszor kívántak.
Sikoltok, ahogy csak a torkomon kifér, egészen addig, míg ki nem szorul a levegő a tüdőből.
Összerándul a testem, mintha gyomorszájon rúgtak volna, majd magzatpózba kuporodva zokogni kezdek. Olyan kötelek szakadnak el, amikről nem is tudtam, de sosem engedték, hogy teljesen elszabaduljak a börtönömből.
Az egész olyan, mintha lenne bennem valami, amit hét lakat alatt, mélyen a földben, kőfalak mögött őriznének, és most... kiszabadulna. És dühös, rémült és vad.
Felemészti a testemet.
Minden hely, ahol valaha kicsordult a vérem, most lángol, és mar, mintha újra megtörténne minden. Karmolom magam, a körmeim a ruhámba és a bőrömbe vájnak én pedig csak üvöltök és sírok... megpróbálok felébredni, megpróbálok kiszabadulni a pokolból, amibe számtalanszor kívántak.
Sikoltok, ahogy csak a torkomon kifér, egészen addig, míg ki nem szorul a levegő a tüdőből.
Mikor majd felébredek semmire sem fogok emlékezni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése