Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok! Egy újabb kései bejegyzés :)
Most nem volt zene, mert ez a fejezett "összetett érzelmekből áll" -nekem-. Ugyanis történtek dolgok, amiket nehéz volt feldolgoznom... és ezek a dolgok kicsit megnehezítették, a munkámat.
De aztán a rossz átalakult, és ebből merítettem ihletet (inkább az magából az érzésből, mintsem a szituációból)
Szóval tessék:

21

Másodpercek telnek el azután, hogy a dobozt egy lábmozdulattal a falnak tolom és felegyenesedem. Csak nézünk egymásra Amy-vel. Fürkészi az én rezzenéstelen arcomat, mintha valami olyat keresne, amiből többet megtudhatna. Én pedig állom a tekintetét és várom, hogy mit fog tenni következő lépésben. De ő csak néz, kutat, minden apró részletet kinyomoz és egészen odáig nem mond semmit, míg a szemembe nem néz.

-          Mi történt, Hach? - kérdezi végül. Karjait összefonja a melle alatt, jobb lábával pedig keresztezi a másikat. Feszült, kíváncsi, sürgetni akarja. Úgy érzi, neki kell elsőnek tudnia bármiről is. Ám az is lehet, hogy talán igazán érdekli... és nem csak amolyan újságíró módra. Tényleg kíváncsi lehet rám is.

-          Csak egy kis nézeteltérés, semmi több. - közlöm, majd én is karba fonom a kezeimet. - Figyelj, Amy. Ez nem a te ügyed. Maradj ki belőle. - mondom szárazon, és nem nézek a szemébe, miközben az ágyam elé bukdácsolok. Képtelen vagyok ezek után nem úgy gondolni rá, mint "Max unokatestvérére".  Vagyis jobb, ha távol marad tőlem, mintsem, hogy vele is összevesszek. El fogom küldeni, mert el kell küldenem. - határozom el, és már nyitom is a számat, hogy megmondjam: "húzzon innen, míg szépen kérem", ám más hangok jönnek ki rajta. - Azt mondta, hogy "olcsó ribanc" vagyok és akár pénzt is kérhetnék érte aztán... aztán összevesztünk. - hadarom meglepettségemre, aztán leroskadok az ágyra. Összetörten meredek magam elé, Amy oda se figyelve. Biztosan megerősíti a tényt... ő is Max rokona, a gondolkodásuk is hasonló lehet...

-          Nézd... - kezdi, majd leguggol elém, és kezeit a combomra teszi, így egymás szemébe tudunk nézni. - Tény, hogy sokat... sokat mész el fiúkkal, de maximum bővérű vagy. - mondja és halványan elmosolyodik. A száján halvány rózsaszínű rúzs van, amitől kiemelkedik jégkék szeme, füstös sminkje ellenére is. 

-          De nem értheted, Amy! - hisztérikus kitörés készül feltörni belőlem, de megpróbálom elfojtani. Másodpercekkel később azonban ez az érzés csípni kezdi a szememet, és feszíteni a torkomat. - Max... Max nekem olyan, mintha... - elharapom a mondatot. Képtelen vagyok kimondani, mert

egyszerűen... nem lehet igaz. Sosem gondolnék rá... se senkire egyéjszakás kaland-partnernél többre. És Max inkább hasonlít a saját... "játékszeremre", mint... mintha ő...

-          A pasid lenne?! - dönti félre a fejét, és úgy mondja ki a szavakat. Én csak határozatlanul bólintok, majd inkább megrázom a fejem.

-          Nem! Max akár... nem is tudom. Túl sok dolog köt hozzá. És ő meg besértődik... - némán hápogva elhallgatok -... nem is tudom, hogy min! - hadarom, közben hisztérikusan forgatom a szemeimet és gesztikulálok a karjaimmal. Erre Amy csak összehúzza a szemöldökeit és hunyorogni kezd; száját összepréseli és kis, erőltetett, de leginkább lesajnáló féloldalas mosolyra húzza, miközben megcsóválja a fejét.

-          Max talán... - suttogja, de nem fejezi be a mondatát. Úgy tesz, mintha nem találná a szavakat, de én elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam: csak nem akarja kimondani, amit majdnem megtett. Legalább is nem nekem, ugyebár?! Védi Maxet, de az én pártomon áll. Magyarán: össztűzben van, és ez ellen aligha akar tenni valamit. Gondolom "nehéz választani család és barát között". Vagy két családtag között, hisz' ő mondja mindig, hogy olyan, mintha a nővére lennék!

-          Szóval talán most pár napig nem kéne beszélnetek, utána meg, mikor már lenyugodtak a kedélyek, leültök és megvitatjátok. - mondja szemlesütve. - Nem lenne jó... újra... ööö... "barátkozni"? - dadogja, majd lassan felnéz, közben fogvillantós mosolyba simul az arca. Én erre nem mondok semmit, csak prüszkölök és fújtatok, közben hitetlenkedőn meredek rá. Beszéljük meg, mi?! Csak nem azt várja el, hogy majd én odamegyek Maxhez és esedezem neki, hogy árulja el: miért támadt nekem ilyen hirtelen?! Aztán majd térdre borulva könyörgök neki: bocsásson meg, nem?! Azt elfelejtheti. De sürgősen!

-          Amy... - kezdem a mondandómat, ami arról szól, hogy marha gyorsan felejtse el az ábrándjait arról, hogy majd én és Max kibékülünk, mert, ha rajtam múlik hetvenévesen is elmegyünk majd egymás mellett, mintha nem is ismernénk egymást... de éppen ekkor meghallom Loren utálatosan csengő hangját amint azt kiáltja "Kolibri" - elnyújtott 'i"-vel -, nekem pedig felkúszik a hideg a gerincem mentén. Loren Malinson az én nem nevemet kiáltja. Ez nem jelenthet jót.

-          Mit akar? - kérdezem vádlón Amy-t, de ő csak zavartan megvonja a vállait. Ez szintén nem jelenthet jót. Loren, még ha nem is szereti Amy-t, mint rendes ember az unokahúgát, azért nem gyűlöli, mint engem. Magyarán Amy-nek elmondhat egyet, s mást, nem?! És, ha Amy nem tudja, hogy mit akar... akkor nagy baj lehet. - Amy! Mit akar? - siklom kétségbeesettségem közepette, mire ő feláll és az ajtóhoz megy, de még visszafordul.

-          Azt hiszem le kéne mennünk, hogy megtudjuk. - feleli. Én csak dacosan felállok, de nem mozdulok. - Hach... lehet, hogy nem bírod Lorent, de talán igaza van. - nyitom a számat, hogy ellenkezzem, ám belém fojtja a szót. - És talán Maxnek, Kellynnek, Eve -nek és nekem szintén. - ahogy mondja egyre erősödik a hangja. - Hach, én melletted is állok, de vakabb vagy, mint maga: egy vak ember! - közli, aztán kinyitja az ajtót. Nagyot sóhajt és még hozzáteszi: - Szedd össze magad, aztán gyere le. - ezzel kimegy. Én meg csak hüledezek. Ki ő, hogy így kioktasson?! Ha ilyen, akkor nem kell! Nem képes teljes mértékben mellém állni? Akkor egyáltalán ne fogja az én pártomat! Ezentúl nem fogom keresni a társaságát! 

A hátam közepére se kívánom Lorent. És ezt ki is mutatom. A tőlem leglezserebbül, legvégtaglengetősebben, legflegmább arckifejezéssel baktatok le a lépcsőn, miközben forgatom a szemeimet - amiket amúgy frissen húztam ki fekete szemceruzával. Mire leérek megfájdul a karom, és a szemem is. Aztán meglátom Loren a dühtől összeráncolt szemöldökeit, és méregben úszó arcát, ami elűz minden fájdalmat és mosolyt csal az arcomra. Mikor megpillant győztes fény villan a szemében, és ez kicsit megtántorít. Mit tervezel Loren?

-          Tudnád gyorsan mondani? Dolgom van. - közlöm unottan, mire elmosolyodik.

-          Ülj le, Kolibri! - utasít, és a kanapéra mutat, ami mögött ott áll Kellyn és Maria. Aki még feltűnik az a konyhában felvillanó Clarissa, aki nekem háttal áll és éppen hevesen gesztikulálva beszél valakinek, akit nem látok, mert kitakarja a fal.

-          Nem, köszi. Jó nekem itt is. - hadakozom, mire Loren arca elborul az idegtől. - Csak nem valami baj van? - kérdezem. Ő lehunyja a szemeit és elszámol magában háromig.

-          Nekem ez nagyszerű hír, de neked nem, Kolibri! - mondja végül és a mellette álló Eve -re pillant. - Drága Eve és én úgy döntöttünk, hogy, mivel megszegted a szabályainkat büntetést kapsz.  - Eve helyeslőn bólogat, majd Loren mélyet sóhajt, amiről egyszerűen tudom, hogy megjátssza, ahogy az aggodalmát is. - Szóval választhatsz!

-          Nem. - vágom rá habozás nélkül.

-          Hach... - kezdi Eve, de Loren félbeszakítja.

-          Rendben, Kolibri... csináljuk a fafejű, ötéves szinted szerint! - olyan kopár, olyan irritáló a hangja, hogy legszívesebben képen törölném.

-          Nem. - mondom, és elindulok fölfelé.

-          Iskolába mész. Már December másodikától. - közli Loren. Én megtorpanok. Az "iskola" sosem adatott meg. Nem is vágytam rá, sohasem. Jó képességű gyerek voltam, és még most is az vagyok. Kumi Nori megtanított az alapokra... gyorsan tanultam, így egy év alatt kettő évfolyamot is megcsinálhattam. Aztán Eve átvette a tanításomat, hisz' ő talán nem is olyan véletlenül középiskolás tanár volt, még hajdanán.
Végigvitt egy osztály, majd a Gyönyörű Nő fogta magát és lelépett, így megkapott engem. És akkor döntött úgy, hogy az én életemért áldozza fel az övét és ott hagyja az állását. Sosem értettem, hogy igazából miért mondott fel, elvégre simán ellettem volna már akkor egyedül is, nem kellett volna a huszonnégy órás felügyelete, de ő mégis megtette.

-          Nem mehetek, te is tudod, Loren. - mondom meg sem fordulva. Közben megszorulnak az ujjaim a zöld pulcsim végén. - Ha valami balul sülne el minden kiderülne. - elmosolyodom. Nem sikerült neki. Újra én győztem.  - könyvelem el magamban a diadalt.

-          Ezért... - kezdi. - is fog ugyan abba az iskolába menni Max és Clarissa is. - valami "cuccogó" hangot hallat a mondata végén,  mire nekem elsötétül a világ. Max. Én. És Clarissa. Egy iskolában. Egy légtérben. Clarissával sosem volt bajom, de nagyjából annyira ismertem, mint az óceán mélyén a Titanic -ot: tudom, hogy létezett, ismertem a történetét, de még sosem láttam testközelből, nem jártam a fedélzetén.
Clarissa és én, mint tűz és víz. Legalább is szerintem. Alig beszéltünk még. Hogy az őszintét megvalljam túl angyalinak nézett ki hozzám képest, a démonhoz képest.

-          Azt mondtad van választásom! - adom be a derekamat, ám még mindig nem fordulok meg.

-          Igen. - válaszol Loren helyett Eve.

-          Nem igazán választás ez, Kolibri. - mondja Loren és a hangjában ott cseng a bosszú édes, csöpögős mámora. Csak éppen most nem nekem olyan édes. - Nagyjából annyi, hogy, ha még egyszer kiszöksz az engedélyünk nélkül... - félbeszakítom.

-          Hát kiszökni engedély nélkül szoktak. - nevetek a saját viccemen. De legalább megtette a hatását, mert Loren megint lehunyhatja a szemét, és elszámolhat háromig - a csendből következtetve-, majd sóhajt és folytatja.

-          ... katolikus iskolába küldünk. - fejezi be. A szavai ereje úgy szíven üt, olyan keményen, hogy oda kell kapnom a kezemet és meg kell kapaszkodnom a korlátban. Másodpercekig állok ott és nézek magam elé, közben ütögetem a mellkasom, mintha megakadt volna benne egy képzeletbeli húscafat. Hát így már nem is olyan vicces.

-          Loren. Ez nem... - fordulok meg. - Nem teheted! - erőltetem ki magamból a szavakat, de mivel a "keresztény iskola" gondolata is padlóra küld, elég nehezen megy. Ott visszhangzik a fejemben megmérgezve minden más gondolatomat, és fölém kerekedik. - Ha... ha engem ke-keresztény iskolába küldesz... - nyelek egyet. Ez a szó perzseli a torkomat. - Bármi történhet, Loren! És én nem fogok nyavalyás laborokba menni, miután összeomlott az iskola, mert részt kellett, hogy vegyek egy rohadt imán. - szinte fuldoklok. - És te is tudod, hogy neked sem lenne jó utána magyarázkodni a sajtónak meg a tököm tudja minek!

-          Loren! - kiált fel Eve, akinek most esik le a boszorkány száján kiejtett szavak jelentősége. - Erről nem volt szó! - sikolt. - Valóban nem tehetjük...! - végre a pártomra áll. A megkönnyebbültség végigjárja a testemet és feloldja a nyakamra tekeredett hurkot.

-          Hát... - kezdi Loren magabiztosan, de érzem rajta, hogy annyira már nem is az. - Akkor ne legyen kihágás. - látva a kiakadt és pattanásig feszült arcomat Loren elmosolyodik. - Most már fölmehetsz a szobádba! - int a kezével, és távozik az étkező felé.

Én csak állok ott, mint valami szobor, közben összeszorított szájjal, és csikorgó fogakkal meredek Loren hűlt helyére. Végül azon kapom magam, hogy úgy markolom a korlátot, hogy a körmeim belemélyednek a fába.

-          Hach... nézd, én nem tudtam, de ez a viselkedés elfogathatatlan! - korhol tovább Eve. De engem már nem érdekel ez az egész "szánom-bánom, de mégsem"rizsa. Ő maga egyezett bele ebbe! Ha valami baj történik - és, ha rajtam múlik: fog - az rézben az ő kezén szárad.

Nagyot sóhajtok és felnézek a kanapé felé. Kellyn és Maria már rég nincsenek ott; a konyhából éppen most jön ki Clarissa és láthatóan feldúlt, akárcsak én. Mögötte pedig ott van Max. Ő is dühös, szinte lyukat éget a tekintetével a márványasztalba, aztán dacosan felnéz. Találkozik a tekintetünk. Elkomorul az arca, majd öntelt mosolyra húzza a száját. Ezzel leplezve le magát.