Burakku Hachidori - Fekete kolibri

ÉS, most kivételesen hétfőn! ^^. Remélem tetszik. Most volt ihletem, és még van is... szóval a 9.fejezet lehet, hogy a jövő héten kerül fel! Addig is puszi mindenkinek, aki veszi a fáradságot, és megnézi a blogomat... köszönöm szépen! 

8

Mikor becsukom magam mögött az ajtót, egy hatalmas belső kert fogad, a korlát mögül. A falak sárgák, kopottak, a korlát pedig rozsdás és nem tűnik biztonságosnak, mégis megközelítem. Legalább... öt-hat emelet magasban lehetek, egy ócska bérházban. Bérházak... szinte mindenhol vannak! Megpróbálom a környezetem miden porcikáját feltérképezni. Nem is tudom hány lakás nyílik erre a "folyosó-erkélyre"! Mert vannak... balra, függőlegesen, és jobbra, a bal szárnnyal párhuzamosan. Az épületnek szögletes "U" alakja lehet felülnézetből. A falak, mint említettem sárgák, és hullik róluk a vakolat, a hiányos részeket penész szegélyezi. Milyen elhanyagolt hely ez? Kissé gótikus beütése van, szóval nem most épülhetett... A lépcső a "folyosó-erkély" végén van, amik egy újabb fordulóba vezetnek, amiből az alattam lévő emelet terül el. Fölöttem is vannak emeletek... és a plafon! Arról is mállik a vakolat és beázás foltok éktelenkednek rajta.

Kihajolok a korláton, az megnyikordul a kezem alatt, amint egész testsúlyommal neki dőlök. A szél belekap a hajamba, és az összes tincsem az arcomban végzi. Egyik kezemmel óvatosan elengedem a korlátot, ami megint felsikít. Összeszorítom az ajkaimat, és a hajamat a fülem mögé tűröm, aztán újra megtámasztom, és a vaskorlát nyekeregni kezd. A végén még  kidől az egész!

Kabátom alját a combhoz nyomja a légmozgás, és a hajamat is tépdesni kezdi -újra-, de jobb kezemmel gondosan leszorítom, és így nézelődöm tovább. Alattam az udvar alján hanyagul lerakott betontéglák vannak, amik között bokáig érhet a gaz. Néhol nemhogy nem kívánatos növény... de tégla sincsen! Annak helyén kilátszik az üres föld. Teljesen elmerülök az elhanyagoltság körül forgó gondolatimban és így megrémülök, mikor hatalmas robajjal loccsan valami a csupasz földön. A szívem hevesen kalapálni kezd, és kezemet, amit eddig a hajamon tartottam, most a mellkasomhoz kapom és hátrálok egy lépést. Eltart egy ideig, míg feleszmélek, fölnézek, megtekintem a kedves tekintettel rám mosolygó középkorú nőt, aki félig megbillentett lavórt tart a kezében. Mekkora egy hülye vagyok! Csak kiöntötte a mosogató vizet, vagy tudom is én! A tekintetem újra a tégla nélküli földet pásztázza: most csillog a felhabzott szennyvíztől.

Leengedem a karom, és újra felemelem a fejem. A nő félrebillentett fejjel nézeget és még mindig mosolyog. Fekete kontyba fogott hajába ősz szálak vegyültek, ahogy innen látom. Fején rózsaszín kendő, kezén gumikesztyű, és kötényt visel. Na, meg az a puha műanyag "bejárónő-papucs", és a kimondhatatlanul ízléstelen, rózsaszín otthonka. Látta, hogy feltűnően végignézem, mégis vigyorog, mint a tejbetök. Erre csak fintorgok egyet és elkomorultan meredek rá, aztán elindulok a lépcső irányába, arra, amerre ő is van.

Visszhangzik minden egyes tompa lépésem, amikor a magas sarkú csizmám a felhasadt linóleumhoz ér. A nő még mindig mosolyog, amitől felfordul a gyomrom. Biztos vagyok benne, hogy nem amerikai. Olasz, vagy spanyol lehet, és nem nagyon értheti még a nyelvet. Talán ezért mered rám és néz kitartóan azzal a hátborzongató boldogságával. Olyan, mintha ötéves lennék, elestem volna, ő pedig a kezét nyújtaná, holott vadidegen. Megpróbálna a bizalmamba férkőzni annyira, hogy elfogadjam a segítségét. Hát nekem nem kell. Soha nem is fog kelleni! Felfordul a gyomrom.
 Mikor egyre jobban átengedem magam a leamortizálódottságomnak, a nő kezd elkomorodni. Talán sajnál?  Mikor gusztustalanul boldog mosolya egyre vékonyabb csíkká szűkül, nekem önelégült, gúnyos vigyorra húzódik a szám. Nem tudom irányítani az Átkot, de...

A nő mellé érek. Addigra már szinte remeg a félelemtől, én pedig keserű jókedvet érzek. Kreol színű arcán most feltűnőek a ráncok, amiket messziről alig vettem észre. Barna szemei rémülten csillognak, üveges a tekintete. Kezemmel hátradobom a hajam, végigmérem a nőt: összevont szemöldökökkel, színlelt megbánással meredek rá. Biztosan valami alulfizetett cseléd lehet. Nem értem ezeket az embereket. Hiszen elvégeztetik velük azokat, amiket a lakóknak kéne! És mégis képes mosolyogni... mennyi az a számára elegendő, de csekély mennyiségű pénz, amit kaphat, hogy így vigyorog... ilyen ocsmány munka közben is? Én soha nem lennék valaki cselédje! Ha megpróbálnának ugráltatni - hiába ez a megélhetésem-, akkor se hagynám magam. Lehet, hogy a "munkáltatóm" (vagy mim) holtan végezné, ha megpróbálná... és ebben egészen biztos vagyok! És ez a vélemény nyilván tükröződik a tekintetemben, vagy az arcomon, mert a nő értetlenül bambul rám, közben elnyílik a szája. Valamit hebeg, talán spanyolul, aztán számomra értelmes nyelven is megszólal. Biztosra veszem, hogy azt akarja megkérdezni, hogy "mi a bajom?", vagy, hogy "miben segíthet?", de mindez még nem is lenne baj... mert már... mindent eldöntöttem.

-          Szervusz, Angyalom...! - kezdi. De belé fojtom a szót. Igen, éppen valami ilyesmire számítottam. Hiszen... ezek annyira kiszámítható dolgok!

-          Asszonyom... a halált nem szokás "angyalnak" nevezni! - elnevetem magam az értelmetlen tekintetén, és most... úgy érzem: tényleg nevetnem kell. De, ahogy kinyitom a számat, a nő sértett horkantása lelomboz. Minek kellett elrontania ezt a szép pillanatot, ekkora hülyeséggel?

-          Ezt... hogy érted? - kérdezi. Eltelt egy kis idő, mire feleszmélt a bódulatból, mert én már jóval mögötte járok. Visszanézek rá. Megint éppen olyan értetlenül mered, mint percekkel ezelőtt. Elnyílnak az ajkaim, és szépen pislogni kezdek. Bájosnak tűnhetek, talán az is vagyok... holott bennem már rég elkezdett tombolni az erő, ami belűről feszítve a testemet kitörni készül. Éppen akkor érek a lépcső elejéhez, amikor a szél belekap a hajamba. Mintha csak egy tökéletesen megrendezett pillanat lenne: én a nő felé pördülök, a hajamat kísértetiesen, és baljóslatúan tépi a szél... és messzire viszi a hangom, a nő felé... A testemből pedig áradni kezd az gyilkos energia. Elképzelem, ahogy szétzúzza a belsejét; elrohasztja perceken belül. 

-          Hát... így. - suttogom és felnevetek, miközben előre fordulok. Hunyorítanom kell, hogy lássak is valamit, és a hideg levegő könnyeket csal a szemembe. Utálom, hogy mindig ez van!

Az emberek szánalmasan gyengék! És szerencsétlenek. Képesek megcsúszni egy kis jégen és nyakukat törni, vagy égve hagyni a gázt, és nem figyelve a mosogató rongyot mellette hagyni, így leég a házuk. Hát ez a nő is valahogy így járt. Miután nagy nehezen hazaértem, és beléptem az ajtón Eve vérben forgó szemekkel meredt rám, majd berántott az ajtón, és a vállaimat markolva rángatott, úgy, hogy belesajdult az így is rettentően hasogató fejem.

-          Megmondanád, hogy hova tűntél? Csak azért képes voltál megszökni, mert kiabáltam veled...??? - förmed rám, majd elhallgat, mintha elvágták volna. - Hach... ismerem ezt a tekintetet... mit... mit tettél?! - én csak féloldalas, magamra erőltetett mosolyt villantok és lesajnálóan nézek rá. Erre elenged, én a vállara támasztom a kezem -részben azért, hogy nehogy elessek szédülés közben-, majd lábujj hegyre állva a fülébe súgom:

-          Biztosra veszem... hogy hamarosan úgyis megtudod. - ezzel elhajolok, belenézek rémült szemibe, aztán elmegyek mellőle.

Kabátomon lehúzom a cipzárt és kibújok belőle. A fogasra akasztom és felmegyek a lépcsőn a szobám felé. Furcsa... most minden lelkiismeret nélkül megöltem valakit... de miért is?! Olyan kegyetlenül boldogan mosolygott rám... mint... Megállok a folyosó kellős közepén, és, mintha kővé dermedtem volna. Egyik karom még a lépcső korlátján, a másik az oldalam mellett, bal lábam előrébb van, mint a másik. Arcomra száz százalék, hogy félelem ül ki, ami szó szoros értelemben még sosem volt, azóta, hogy a Gyönyörű Nő magához vett volna... mióta én lettem a Fekete Kolibri. Először is, a emlékkép, az, ami megfagyasztja a véremet az ereimben: egy kép, ami élesen él az emlékeim közt Kumi Noriról, ahogy mosolyog; a másik, ami tényleg megrémiszt: a rendőrautók szirénája.