Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Prológus

Léptek... A víz áztatta utcán esőcseppek zavarták fel a pocsolyák tükrét , a Nő bordó esernyőjén pedig ütemes egymásutánban kopogtak. A Nő tűsarkúja ritmusosan ütődött a földhöz. A fekete darab tökéletesen simult hófehér lábára és egészen a térdéig nem takarta semmi, holott november végére járt az idő. Szürke szövet ballonkabát volt rajta, melynek öve kecsen húzta össze az anyagot vékony csípőjén, és nem volt valami hosszú, így láttatni engedte passzos fekete miniszoknyáját. Egyik karját az apró, sötétlila retiküljére támasztotta, abban fogta az ernyőt. Kézfejét fekete bőrkesztyű fedte, amitől még elegánsabbnak nézett ki; másik keze az oldala mellett lógott, szinte készen arra, hogy megfogjon valamit, ami az útjába akad.

Zaja... A Nő dekoltázsára egy nyaklánc simult, amit oldalról elnyelt a ballonkabát felállított gallérja. Egyszer csak megtorpant. Oldalra fordította fejét. Arca lapos volt, ovális; orra vékony és apró, szemei mandulavágásúak, egyértelműen utalva keleti származására.
Egyszer csak még jobban összeszorította vékony tekinteté, és amúgy is apró szájával csücsöríteni kezdett. Szép nő volt, nem vitás. Erre a csodás arcra nyílegyenes fekete hajat teremtett az Isten. Csakhogy ez a nő nem volt istenhívő. Megvetett mindent, ami ezzel kapcsolatos volt. Nem járt templomba sem, miért is tette volna? Nem mint ha egyszer sem akart volna belépni a felszentelt ajtón, mindössze nem volt rá képes.

Töri meg... A nő belépett egy sikátorba. Cipője sarkának kopogását még hangosabban verték vissza a nyirkos falak. Nem érdekelte, hogy beázik a lábbelije. Céltudatosan ment, mint mindig.
Egy pocsolya barna vizében tükröződött az alakja. A legélesebben hófehér lábai voltak kivehetők, majd egyre sötétebben, zavarosabban az alakja és kezei. Arcát árnyak takarták el. Fekete szeme azonban nem nézett az apró tavakban összegyűlt szennyvízre. Ez a nő keresett valamit, olyannyira, hogy megtorpant. Nem sokszor állt meg. Mindig ment. Mindig keresett valamit... pontosabban valakit.

Esett az eső. A felhők átszőtték az eget. Eltakarták a napot és siralmas hangulatot teremtettek. Valahol apró lábak szaladtak át az úton, menedéket keresve a jéghideg cseppek elől. A gyermeki lábakon felemás, szakadt és beázott cipők, a testét szánalmasan nagy rongyok takarták: egy régi farmernadrág, amit fel kellett tűrnie, hogy el ne essen benne, és egy felnőtt férfira tervezett ing, ami jóval túllógott a karjain. Beesett, csontos arcára rátapadt a nedves haja. Orcáin fekete csíkok húzódtak. A koszt régen nem bírta lemosni. És annyi undorító helyre mászott és kúszott be, hogy nem volt csoda a rettentő mocsok, ami a testét fedte. Nem akart ő oda kerülni, ahol volt. Ez így alakult. Tett valami olyasmit, ami a szülei szerint megbocsáthatatlan. Azt ordították, hogy maga az Ördög bújt őbelé, és, hogy takarodjon a szemük elől. Nem gondolták komolyan, csak a hirtelen felháborodottság mondatta ezt velük, de a Gyermek elmenekült.

A Gyermek egy sikátorba húzódott. A boltok hátulja viszonylag száraz helyet nyújtott neki, így bebújt egy szemetes sarkába, és felhúzta a térdét az álla alá. Ez a bűzlő, koszos hely megnyugvást nyújtott a számára.

Hosszú, fekete, összeragadt pilláit lesütötte. Mélybarna szemeivel a kezét kémlelte. A körmei letörtek és rengeteg piszok szorult alájuk, a bőre pedig felhasadt a körömágya körül; tenyere redői közt fekete csíkokban gyűlt össze a kosz. Könnycseppek gördültek végig csontos arcán. Hetek, ha nem hónapok óta volt az utcán, és már nagyon éhezett. Azt ette, amit adtak neki azok az emberek, akik megsajnálták. És most ott ült egy kuka mögött, az esőben. Bármikor tüdőgyulladást kaphat, ha nem vigyáz. De nem volt semmije, amit elkölthetett volna akár egy szakadt kesztyűért is.
Egy fillérje sem volt egy korty vízre, vagy egy falat kenyérre. Úgy érezte, hogy ennyire gyönge még nem volt. Tudta, hogy, ha lehunyja a szemét, akkor talán nem nyitja ki többé. Tudta, mégis lecsukódtak a szemhéjai.
Nem aludt el azonnal, de a szemei előtt máris megjelentek a szülei, amikor templomba vitték őt. Az a hely mindig kellemetlen volt a számára. Úgy érezte, hogy a föld szentsége égeti a bőrét és a lelkét.
Nem szerette a prédikációkat hallgatni, de mégis... mégis a szüleivel volt. Akik látszólag szerették őt, de ha így volt, akkor miért dobták el? Miért verték ki a házból?

A gyermek azon kapta magát, hogy dúdolni kezd. Egy altatót, amit anyja énekelt neki, minden egyes este.

"Halkan síró égi gyermek... Könnyeiddel mit is kezdjek? Téli hidegből, kérges földből... puha ágyat hogyan vessek?"  Igazán találónak gondolta. Előrehajtotta a fejét, a térdének nyomta a homlokát és tovább sírt. Hosszú haja az arcába omlott, eltakarva őt a külvilágtól.
Ekkor éles kopogást halott meg. Felnézett. Hunyorogva látta a Gyönyörű Nő alakját. Elöntötte a keserű csodálat és a féltékenység. A saját arcához nyúlt. Kitapintotta a horzsolásokat és zúzódásokat, amiket nemrég szerzett. Amikor az orra melletti lila ütődésre siklott az ujja, felszisszent. Hangja olyan volt, akár egy kis egéré. Erre a Gyönyörű Nő felé nézett és fekete szeme élesen villant. A Gyermek szánalmasnak érezte magát, így még jobban összekuporodott, hogy a Gyönyörű Nő ne vehesse észre. Alig volt öt-hatéves, így sokkal apróbb volt, mint a nő. Az ő mellei, mint két pattanás, a haja zsíros tincsekben lógott csúnya arcába. Eszébe jutott az anyja. Ő is nagyon szép volt, de ez a nő szebb. Még sosem látott ilyen csodálatos nőt eddig. A gyermek szégyellte a  külsejét.
Nagyon meglepődött, mikor a Gyönyörű Nő kopogása közeledni kezdett felé. Aztán megállt előtte. A gyermek levegő után kapott a váratlan fordulattól. Még  szája is nagyra nyílt, ahogy felnézett a hölgyre. Hiányzott az egyik metszőfoga, s, mikor eszébe jutott elszégyellte magát, majd becsukta a száját. Aztán a nő leguggolt. A gyermek követte a tekintetével. 
Csöndet.Nem tudta, hogy mit fog mondani, talán elküldi, talán ad neki egy darabka ételt...

- Burakku Hachidori. - suttogta, majd meghajtotta a fejét a gyermek előtt.