Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok!
Bocsánat, még nem sikerült visszaállnom a megszokott kerékvágásba, és ezt a novella író pályázat sem könnyíti meg (amit vért izzadva írok meg, mert nagy fába vágtam a fejszém. -De még mekkorába! - :3 )
A következőkben igyekszem újra sűrűbben hozni!
Amúgy az ihlet adója most a Litle Mix és Rihanna Rude Boy -ja volt. Remélem tetszik!

24

Még mindig zakatol a szívem. A kezem is remeg. Kilötyög a tejben szétázott müzli a kanalamból, amikor a számhoz emelem. Csak reménykedni tudok, hogy Loren nem veszi észre, aki éppen velem szemben ül egy halom hivatalos papírt nézegetve, épp egy kávé ivása közben. Figyelem, ahogy a kezében tartott papírra mered, és csak akkor fordítja el a tekintetét, mikor a kékeszöld zománcfestékű bögrét az ajkaihoz emeli. Vörös haja lenyűgöző káoszban omlik feje bal felére, mivel kezével áthajtotta a lobonca nagy részét, mikor beletúrt. Fehér blúz és a térde alá érő farmer van rajta, a lábán pedig fehér bokazokni. Meglepően kicsik a lábai! Mikor becsoszogott egy pillanatra meglepődtem és félrenyeltem a reggelimet.

-          Jó reggelt, emberek! - kiált Mike, mikor berobban az étkezőbe, és levágja magát a csikorogva kirántott székre. - Eve! Adsz kaját?! - elnyújtja a magánhangzók egy részét, miközben kiabál, holott az alig élő Eve ott áll mellette pár lépésnyire. A nevelőanyám nem valami üde, reggelenként. Minimum három óra, mire eltűnnek a karikák a szeme alól és a párducmintás, rózsaszín szegélyű fürdőköpenyt rendes ruhára cseréli, és a szintén rikító rózsaszín hajcsavarók is kikerülnek a hajából. Viszont addig is "I love sleep" feliratú, szőrös, kitaposott mamusz van a lábán, amiben reggelente csoszog fel-alá a házban, akár egy zombi.

-          Persze, Mike...! Mit kérsz? - kérdezi laposan, miközben a hűtőhöz fárad és kiveszi a narancslevet, aztán a pulthoz vánszorog és elővesz egy egészen friss zsömlét anélkül, hogy Mike válaszolt volna. Szerintem Eve ilyen kérdéseket már csak a megszokás kedvéért, rutinból tesz föl.

-          Köszi, Eve! - rikoltja Mike. A hangja túl élesen hat a fürdőszobai incidens után -legalább is az én füleim számára.

-          Nincs mit, Mike. - ezzel le is zárták a beszélgetést. Én meg csak dermedten bámulom, ahogy Eve robotként vágja ketté a zsömlét, vajazza meg, tömi meg szalámival és rakja Mike elé egy pohár narancslé és egy szalvéta társaságában. - Hach! Minden rendben? Űzött a tekinteted...! - másodpercekbe telik, mire reagálni tudok, mert kissé váratlanul ért a kérdése.

-          Mi...? Ja, persze. Csak fáradt vagyok! - rájátszás kép még a kezemmel is legyintek hozzá. Igazából most kaptam egy vérrel írt üzenetet a fürdőszobám tükrére Kumi Nori Anami -tól, mert azt akarja, hogy keressem fel, igazán semmi különös, csak a szokásos.

-          Akkor jó...! - mondja Eve azon a kedvesen anyáskodó, elhaló hangján.

-          Ja... - felelem, elbambultan, szintén rutinból. Reggel alapjáraton hasznavehetetlen vagyok, hát még ezek után! Ha valaki nem hoz fel egy értelmes témát, felrobbantok valamit az unalomtól! - gondolom, de igazából el akarok tűnni, vagy csak beolvadni a tömegbe, mert még az is jobb, mit magamra erőltetni valami gondtalan álarcot.  

-          Kolibri! - Loren lecsapja az asztalra a bögréjét és felém fordítja a fejét, majd várakozón mered rám. - Választanod kell egy keresztnevet, amit ráírhatunk a személyidre!

-          Csak nem személy igazolványok hamisításába kezdesz?! - nevetek fel, és még a kanalat is melléejtem az asztalra.

-          Neked személyid sincs, amit meghamisíthatnék! - közli, a szemeit forgatva, aztán hirtelen hátra fordítja a fejét. - Eve! Hogy tudott így bármit is csinálni? - cinikus a hangja, Eve nem is válaszol rá, erre Hisztérika újra megforgatja a szemeit és megrázza a fejét egyet nem értését kifejezve. - Mindegy! Személyit "hamisítok", igen. - gúnyolódik.

-          Miért, Bur, neked nincs hamis személyid?!  - el is felejtettem, hogy Mike itt van. Eddig túlságosan csöndben volt, még meg is örültem neki, hogy közbeszólás nélkül tudja magába tömni a reggelijét. Eddig. - A bulikhoz, tudod?! - folytatja, mire gyilkos pillantással falé fordulok, és erőltetetten elmosolyodom. Miért nem tudja, hogy hol a határ? 

-          Ez nem is érdekel... - motyogja Loren, majd megköszörüli a torkát. - Választanál egy nevet?! Még ma el kéne ezt intéznem. - sürgetően és korholón beszél egyszerre, közben összefogja a papírjait és az asztalhoz ütögetve az aljukat, egymáshoz igazítja őket.

-          Dyan. - robban ki belőlem, úgy, hogy magam is meglepődöm rajta. Ebben a pillanatban csörömpölés hallatszik, és sötét, zavaros folyadék nyújtózik szét a márványpadlón. Eve dermedten áll, kitágult szemekkel és rám mered. Loren is meghökken egy pillanatra, de ő hamarabb összeszedi magát, majd helyeslőn bólint egyet.

-          Szóval Dyan Malinson. - ismétli és feláll. A szék fülsüketítően csikorog a mozdulata következtében. - Rendben. Elintézem. - ezzel elhagyja a konyhát.

-          Atyaég! - sikoltja Eve, mikor a szája elé kapja a kezét és nekiáll felszedni az üvegdarabokat, utána pedig feltörli a kiömlött teát.

Nem tudom megenni a müzlit. Túl nehéz, túl csomós ahhoz, hogy leférjen a nyelőcsövemen, így fél órával később az egészet a lefolyóba öntöm, és megengedem a csapot. A meleg víz égeti a bőrömet, de megpróbálok nem törődni vele, inkább gyorsabban mosogatok. A végére a kezeim kivörösödnek, és rideg fájdalom árad szét belőlük.

-          Franc...! - suttogom, majd a lábaim közé szorítom az ökleimet, mert így, mintha gyorsabban elmúlna a fájdalom.

-          Ezt is elmosod? - kérdezi Mike és meg sem várva a válaszomat beledobja a poharát és egy kis tányért a mosogatóba, aztán megveregeti a vállam. - Köszke. - rikoltja. Néha elgondolkodom, hogy vajon azért beszél ilyen éles, magas hangon, mert túl szűk gatyát hord, vagy mert meleg?!

-          Légy szíves...! - Eve függőben hagyja a mondatot, közben pedig meglöki a csípőmet, hogy álljak arrébb, ő pedig a szemétbe szórja az összetört pohár maradványait. - Én megyek és átöltözöm! - hadarja és el is száguld a szobája felé, így hagyva magamra.

-          Nagyon jó... a végén még itt is megjelenik valami! - suttogom dühösen és tovább mosogatok. Közben a kiforrósodott bőröm megszokja a meleget és már majdnem, hogy hidegnek hat, elkalandoznak a gondolataim. Három napom van még a szabad életből... vagyis... huszonnyolcadika van! Három napig még kiélvezhetem a következmény nélküli piálást és egyéb felpezsdítő dolgokat...! Lassan december, lassan itt a nyálas ünnepek ideje. November vége, a borús, nyomott idő, ami annyira gyönyörű... és November talált rám a Gyönyörű Nő...!

-          Huszon... nyolcadikán... - fejezem be a mondatot hangosan, majd a kezemet a szám elé kapom. Úgy szúr belém a szám, mintha éles kés lenne és megforogna a szívemben, hogy jobban vérezzen mint az elmúlt tizenhét évben valaha is.

-          És harmincadikáig el sem mozdulsz innen, vagy mi lesz? - összerezzenek a túl jól ismert, és jelenleg egyenesen gyűlölt hangra, ami valahogy túl közelinek hat. Összeszorítom a szemeimet és csíkká préselem a számat, aztán ökölbe szorított kezekkel megfordulok, és úgy meredek Maxre, mintha ő lenne a Sátán. Vagy inkább az Isten, mert a Sátán én vagyok...

Max félre döntött fejel és enyhén elnyílt, halvány félmosolyra húzódó ajkakkal méreget, közben igen lenézően mered rám. És annyira közel áll hozzám, hogy érzem a testéből áramló hőséget, ami hirtelen égetőbb, mint a forró víz. Szürkés-zöld rövid ujjú pólót visel, nyakában ócska dögcédula. A haja egész nedves... Értetlen arckifejezéssel méregethetem, mert felvonja a fél szemöldökét. A víz sötétre festi kusza tincseit, amitől valahogy elmélyül a tekintete. És, ha már a szemeinél tartunk: a sötét, mélykék színben zöldet fedezek fel, körben a pupillája mentén. Olyan varázslatos... Elveszem benne. Órákig képes lennék nézni... Csakhogy ez nem normális! Nálam nem!

-          Ennyire tetszik a látvány? - cukkol tovább. Erre én csak a mellkasára rakom a kezem és tolni kezdem.

-          Személyes tér! - sziszegem, de ő csak elmosolyodik. Széles, önelégült vigyora van.

-          Valld be! - húzza tovább az agyam, közben nekinyomja a nyelvét a az alsó ajkának. Annyira jellegzetes ez a mozdulata... már csak az hiányzik, hogy valami frappáns, önfényező szöveget ejtsen ki azon a hülye száján.

-          Jah, hajat mostál... gratulálok! - szarkazmusnak szánom, de ő nem veszi a célzást.

-          Csak törődöm a higiéniámmal - kissé, mintha sértődött lenne a hangja, nem mintha érdekelne. - Neked sem ártana... lassan úgy nézel ki, mint egy igazi prosti... - dühösen - a sértett prüszkölést követve- tátom el a számat, és már mozdítanám a karom, mikor elkapja a csuklóm és magához von. Minden vér az arcomba szökik, és annyira melegem lesz, hogy legszívesebben legyezgetném a felhevült bőröm.

Mégsem teszem.

Képtelen vagyok moccanni. El akarom szakítani magam tőle, fel akarom pofozni, meg akarom neki mondani, hogy mekkora pöcs, de nem megy! Egyszerűen hagyom, hogy a tusfürdője friss és férfiasan vadító illata elárassza az orromat, hogy a másik, szabad karjával megfogja az államat és maga felé húzzon. Önkéntelenül is elnyílnak az ajkaim, miközben a szemébe nézek. A tekintete zavart, kavarognak benne az érzelmek: a magabiztosság és a határozatlanság, a düh, a lenézés és a... a vágy.
Érzem a leheletét, annyira közel van hozzám. A bőréből árad a forróság, és mintha a vízcseppek is elpárolognának, annyira nagy a hőség. El akarok húzódni, de szorosabban markolja a csuklóm, és lassan közelebb araszol hozzám, míg én teljesen a mosogatópultnak nem szorulok. Ekkor a csípője nekinyomódik a hasamnak - mivel jóval alacsonyabb vagyok nála-, és a mellkasa a mellkasomnak. Jóformán fizikai fájdalmat okoz!

-          Ne... kérlek... - suttogom, már szinte a szájába. Ám nem hallgat rám, szerintem már csak dacból sem.

Kinyílik az ő szája is, érzem az ajaka puhaságát, ahogy éppen csak megérint... Szikrákat szór a testem. Szó szerint fáj, ahogy hozzám ér. Belűről marcangol szét. A szívemet, a gyomromat, az izmaimat.

-          Max...! - sikoltom kétségbeesetten. A szám mozgásától kétszer is hozzáérek az övéhez, pedig nem akarok.

Ekkor elhúzódik egy kissé. Érzem, hogy mosolyog, mert megfeszül a bőre, aztán már tör is fel a torkából a nevetés. Legszívesebben eltemetném magamat, amiért hagytam magam megalázni.

-          Te mekkora egy köcsög vagy! - hajszálvékony a hangom. De a szavaim őt meg sem hatják, sőt! Egyenesen győztesnek könyveli el magát. Látszik az önelégült vigyorából... Ezen majdnem könnybe is lábad a szemem, de azt már nem hagyom. Gyorsan elkapom a fejem és még annál is gyorsabb léptekkel rohanok ki a konyhából. És megpróbálok nem a bennem atombombaként szétrobbanó szégyenre gondolni.