Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok!
Bocsánat a csúszásért, egy csomó dolog jött közbe, ami miatt nem tudtam olyan tempóban írni, ahogy szerettem volna. De most itt van, kész van, tessék:

Zenék: (sok volt, csak a jelentőseket linkelem be!
az elején: 
https://www.youtube.com/watch?v=qeMFqkcPYcg (köszönöm a barátnőmnek! :* Imádom ezt a számot! :D)
https://www.youtube.com/watch?v=j3VjJKKVNew (ennek nem érdemes megnézni a klippjét, mert kicsit gusztustalan -így, női szemmel ítélve)
vége felé (onnantól, mikor elbújnak a zsaruk elől)
https://www.youtube.com/watch?v=-w4JGHB2o6I
https://www.youtube.com/watch?v=e_S9VvJM1PI
https://www.youtube.com/watch?v=AxhlozzL6RA (köszönöm neked is, drága, Miyako :*)

18

Már messziről látom a homályos, émelyítően gyorsan fogó kék-piros fényfoltokat a házak és az azok előtt parkoló autók és biciklik oldalára vetülni. A látképem javult valamennyit: már nem olyan elmosódott, nem olyan vadul pörgő. De nem nevezhető épnek. A bogyók, amiket bevettem megtették a hatásukat: "totális KO".
Egy dagadt könnycsepp gördül végig sápadt arcomon. Észre sem veszem, míg el nem kezdi csikizni az államat. Durván letörlöm. Nem vagyok olyan, nem lehetek olyan, aki ilyen apró dolgok miatt bőg! Felhorkanok a gondolatomra. Kemény, kemény, kemény! Ez vagyok: egy rendíthetetlen kőszikla, aminek egyik partját az őrült, vad éjszaka fekete, fékezhetetlen hullámai ostromolják; a másikat a puha fehér homok. Az ártatlanság, a bánat, a kétségbeesés és a félelmek hófehér, forrón perzselő homokja. Középen kell maradnom! Nem hagyhatom, hogy a folyóm leapadjon és még jobban belesüppedjek a homokba, és azt sem engedhetem meg, hogy a vízáradat kimossa az oldalam, és beledőljek az áramlatba, vagy éppen megáradjon és ellepjen.

-          Hach! Hach! - Max türelmetlen szavaiból arra következtetek, hogy nem először szólított már meg. Fáradtan nézek rá. Ajkaim elnyílnak, és éppen a nevét akarom kinyögni, de megelőz. - Megjöttünk. Hallasz? Figyelsz egyáltalán, vagy a hülyeséged miatt maradandó agykárosodásod lett? - hisztérikusan és dühösen kiabál velem, akárcsak Eve, mikor valami számára "nem megengedettet" csinálok. Mitől lett ilyen? Mit vétettem ellene?

-          Fi-gye-lek. - úgy szótagolom ezt az egy szót, mintha óvodás lenne, közben pedig lenéző, - talán a részemről kicsit gyerekes- grimaszt vágok. - Nem vagyok függő... annyira... csak néha szoktam! És akkor is csak... ekit. Meg néha mást... és az alkohol sem marad el...! - hadarom, aztán észbe kapok, hogy egészen eltértem a tárgytól és lassítva folytatom a lényeget. - Szóval! Attól még nem vagyok agykárosult, passz-agresszív idióta! És Te is szoktál! - az arcom szinte beledugom az övébe, mintha egy kisgyereknek magyaráznék valami nagyon fontosat, közben pedig nagyokat pislogok, hogy kitisztuljon az arca a szemem előtt. A mosódott foltok összeállnak markáns arccá, sötét szemekké és annyira sötétszőke, már-már barna hajtincsekké. 

-          Valóban: szoktam, Hach. - A hangjából érezni a mérhetetlen nagy lenézést és feladást. Feladta! Hiszen, akkor én győztem! Csak nem meggyőzte az "érvem"? Észre sem veszem, hogy a fülemhez hajolt, míg meg nem szólal. Hangja lágy, cirógatja a bőröm. - Csakhogy én nem fekszem össze mindenféle ismeretlen lotyóval... - suttogja. Hideg kúszik végig a gerincemen. Hangja dermesztő és kísérteties. A testtartása is valami ilyet sugall: egyik karja a kormányon pihen, másikkal a sebváltó mögött tartja magát; félig felém hajol, csípője kifordul. Azt akarja, hogy féljek, hogy megrémüljek tőle. Hogy úgy hunyászkodjam meg, mint egy többször megvert, aztán az utcára lökött kutya. Nem hagyom! Kihúzom magam, így szám az ő füléhez kerül.  Megpróbálok csak pár centit hagyni a Ő teste és az én testem között. Érezni akarom a szíve vad kalapálását a fekete ing alatt, amit az én közelségem idéz elő. Annyiszor csináltam már, annyiszor tudtam meg így akaratlanul kimutatott érzéseket... számomra szinte lehetetlen, hogy elrejtsék előlem a vágyukat.

-          Én. Lány vagyok. - jelentem ki. - Maximum pasizhatok, de még véletlenül sem "lotyókkal" fekszem össze! - mondom sértetten és elhúzódom. Alig érzem meg a vibráló levegőt; a mellkasa gyors emelkedését kettőnk között, mikor megmozdulok. Véged van, Max! Most már mondhatsz bármit... a markomban vagy!

-          Nem, én rád értettem. - morogja, alig hallhatóan, majd rám néz. Szemében némi keserűséget vélek felfedezni, és jól palástolt unalmat. Túl sokat elárul magáról! Csalódott bennem, és már unja ezt a beszélgetést, mert szabadulni akar tőlem, az én közelségemtől... a vágyától. Szóval mindjárt... 

-          Kapj be egy rágót, Hach! Bűzlik a szád! - ... témát vált.

Hanyagul, de feszülten dől vissza a helyére, majd sóhajt egyet és előre nyúl az aprópénzek közé. Pár másodpercig vakon kotorászik a sok vacak között, a sötétben, végül elővesz egy megkezdett, szinte el is fogyasztott csomag rágógumit.  Két ujja közé veszi az egyik besüppedést a két tabletta között, aztán kicsúsztat rajta egyet. Már éppen felé nyúlok, hogy elvegyem, mikor bekapja. Önelégülten mosolyog rám, de a szeme nem ezt mondja. És én mégis... játszom a tudatlan hülyét, szándékosan besétálok a csapdájába, mert muszáj valamivel lefoglalnom magam, különben lassan kiborulok.

 Max, kihívás elfogadva! Testemmel előre mozdulok, majd kezemet a tarkójára csúsztatva odahúzom magamhoz. Nem kertelek, hisz' nem csókról van szó, egyszerűen csak játszadozom.
Vállamat felhúzom, kissé megdőlök, hogy kimutassam a "felsőbbrendűségemet", aztán feljebb emelem az állam. Max megpróbál elhúzódni, de én addig nem eresztem még a rágót ki nem cselezem a nyelvemmel a fogai közül. Zavartan pislog rám, mikor elhúzódom és feltűnően összerágom. Szemem sarkából rá nézek, és megvonom a vállaimat. Nem ezt akartad? - üzenem.
Ne foglalkozom a sértődött arckifejezésével, és a lenéző kacajával csak kicsatolom az övem, ami eddig az oldalamba vágott, és kinyitom a kocsi ajtaját. Igazi drámakirálynőként lépek ki és vágom be magam után. Szinte hallom a kocsi fájdalmas nyögését, ahogy Maxét is, amiért rongálom az autót. Utálni akarsz?! Akkor teszek róla, hogy utálj!

Újabb feltűnő mozdulattal megigazítom szoknyámat és megállok. Egyik lábammal előre lépek, kezeimet csípőre teszem, akár egy igazi díva, a vállam fölött hátranézek, és megnyalom az ajkamat. Mondhatni türelmetlennek tettetem magam, de igazából nagyon is nyugodt vagyok, mindössze Maxet akarom bosszantani. Látni akarom a hisztijét, és aztán a dühét, amit követ a...

-          Fejezd be, Hach! Most azonnal! - a hideg futkos a hátamon a hangjától és a halk lépteitől.

-          Mit? Mit, Max? Te vagy hisztis, nem én! - felvonja a szemöldökét, amitől kísérteties árnyékok mozdulnak meg az arcán. A csillagok, és a hold ezüstös fényében haja egészen szőke, máshol fekete, az arca ugyanígy. De a legfurcsább... a szeme. Az a végtelen mélység, és megcsillan benne a fény... annyira... annyira...

-          Gyerekes vagy. - suttogja, majd erősen karon ragad és behúz a bokrok árnyékába éppen, mikor két rendőr siet el mellettünk, zseblámpával pásztázva a betont. Lépteik zaját elnyeli az éjszakai élet és a tenger moraja, ahogyan halk hangjukat is. De így is jól kivehető, hogy mikor érnek hallótávolságon kívülre. - Gyere, Hach! - szólal meg Max némi hallgatás után, majd szorít egyet a felkaromon és a csípőjével oldalra kezd lökdösni, a házunk kerítése felé.

Nem olyan magas, korhadó, kopott kerítés falécekből. Ez eredetileg. Most csupán sötétbarna, szinte fekete, hol kiélesedik, hol annyira elhomályosodik, hogy szinte egybeolvad a sötéttel és a mögötte álló házzal. Hirtelen megszédülök a látványtól, és felfordul a gyomrom. A hányinger mélyről tör fel belőlem, túlságosan mélyről ahhoz, hogy egyszerű rosszullét legyen. Mégis megpróbálom elfojtani. Nem hagyhatom, hogy most jöjjön rám! Lesz egy egész estém, hogy megszenvedjem a következményeket, de nem most, nem ebben a pillanatban! Viszont nem tudom tovább türtőztetni. Sürgetően Maxre pillantok, aki éppen a kerítés előtt készül bakot tartani nekem.

-          Siess már! - förmed rám, éppen mikor kinyitnám a számat, hogy ugyan ezt mondjam. - Van körülbelül egy, másfél percünk! - mondja, majd a fejével az összekulcsolt ujjaira mutat. Én csak megforgatom a szemeimet, és az égnek emelem az arcom, miközben kilépek a tűsarkúmból. A talpam jéghideg, nedvesnek tűnő füvet és földet érint, de a nyirkos, párás sikátor hidegéhez képest nem vészes. Azonban kiráz a hideg, és szívverésem is felgyorsul.

-          Nekifutásból gyere! És, próbálj nem nagyot zúgni odafentről! - utasít Max, majd sürgetően felvonja a szemöldökét. Tudja, és én is tudom, hogy simán át tudom ugrani ezt a kerítést. "Tizenévesen" is csont nélkül ment, mikor Maxszel kiszöktünk éjnek évadján sétálni. Ám akkor még nem voltam annyiszor és ennyire részeg.

Halkan káromkodom, majd "nekifutok". Pár lépés után eszmélek fel rá, hogy az egyik karom nem szabad, márpedig így nehezen fogok megkapaszkodni. Így hát Max összekulcsolt kezei előtt átdobom a cipőimet a deszkákon. Hangos puffanással, egymás után érnek földet. Nagyot nyelek, mikor meghallom őket, de nem csak az hirtelen rémület - Mégis milyen magas ez?- miatt, hanem az előtörni készülő "dolgok" miatt is. Tudom... érzem, hogy csak perceim vannak hátra. Pár lépes választ csak el a kerítéstől és azon túl a WC fehér porceláncsészéjétől!
Ez a gondolat haloványka kis lelkesedést ad. Éppen annyit, hogy csupasz lábam Max tenyerébe feküdjön, majd ellibbenjen. Minden olyan lassan történik! Mintha minden egyes szívdobbanásomra lépnék.
Dam. Elrugaszkodom. Kevés választ el attól, hogy felsikoltsak meglepettségemben. Dam. Karjaimmal éppen hogy csak megtartanak a kerítés tetején, de ez nem elég a lendülethez képest. Dam. Dam. Lefordulok a vékony peremről. Dadamm. Még jobban lelassul minden... A hajam, ami eltakarja előlem a kilátást. Minden egyes hajszálamat élesen látom. Dam. Dam. Dadamm. Aztán megrogyik az egyik karom, és a könyököm nekicsapódik a fának. Dadamm. Dadamm. Kipréselődik a tüdőmből a levegő, ahogy a lábam is nekicsapódik a falnak, miközben én lefordulok a palánkról. Dam... Dam... Damm. Dadamm. Dadamm. A hátam szintén nekicsapódik, nem is akárhogy: egyik karommal még mindig fogom a deszkák tetejét, viszont a másik már a föld felé lóg, magatehetetlenül. Aztán megrándulok, mikor a gerincem hozzápréselődik a falhoz, és kicsavarodik a karom, majd rongybabaként a földre esem, kezem pedig lehullik a palánk tetejéről, a testem mellé, a fűbe. Per pillanat nem fáj semmim, de több mint valószínű, hogy pár perc és ez megváltozik.
Max tompa, halk puffanással ér földet. A fejem kicsikét megemelkedik, majd visszahullik a földre. Összeszorítom a szám, ugyanis ez az aprócska mozdulat is fájdalmat okoz. Nem akarom kinyitni a szemem, mert félő: arra is ugyan így fog reagálni a testem. 

-          Mit nem lehet azon érteni, hogy vigyázz, hogy ugrasz?! - förmed rám Max a suttogásnál nem hangosabb hangon. - Remélem az összes zsaru figyelmét felhívtad ránk! - mondja és leguggol elém. Kezeivel lassan, óvatosan a hónom alá nyúl. Motyogok valamit, de a fájdalomtól elcsuklik a hangom. Ő csak sóhajt és káromkodik egyet, aztán hirtelen felkap az ölébe. Ma már másodszor.

Percekbe telik, mire ki tudom nyitni a szemem, és a lábara tudok - inkább akarok- állni. Azt mondom Maxnek, hogy tegyen le, mire ő cselekszik és óvatosan a sarkamra enged. A fű még mindig hideg és nyirkos! Óvatosan teszek előre egy lépést és a fejemet fogva, lassan totyogva megindulok a ház hátulja felé. Éppen egy újabb káromkodás közepette hajolok le az egyik magas sarkúmért, ami ott pihen tőlem nem messze, mikor a hátam mögül kiáltás hangzik el és éles fény gyullad fel a sötétben.
 Elvakít.
 Hunyorognom kell, hogy lássak valamit, de így se megyek sokra. Az agyam még mindig zárlatos, a dolgok még mindig homályosak és én még mindig émelygek. Ami azt illeti, egyre jobban.

-          Kezeket fel! - hangzik az utasítás, nekem pedig megfagy a vér az ereimben.