Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Ne könyveljetek el pszichopatának! Mert nehéz volt azt megírni! Különben is! Belül mindenki az egy kicsit! 

12 

A kopott, bézs kanapén ülök. Egyik lábamat átvetettem a háttámlán, a másik ki van nyújtva. Rövidnadrágot vettem fel, egy ősrégi pólóval. Még Eve vette nekem... nem is szeretem, csak úgy éreztem, hogy most fel kell vennem. Vannak még furcsa gondolataim, és hangokat hallok, mint amikor dúdolsz, és nem bírod abbahagyni. Állandó rossz érzésem van, mintha valami hatalmas dologra jöttem volna rá, csak éppen fogalmam sincs, hogy mi az. Még mindig zaklatott lehetek az álom miatt. Ráharapok az ajkaimra és megpróbálom a hatodik ábrát, ami felnyithatja a telefont. Három jobbra, egy le, balra, és le. Egy pont nélküli kérdőjel. A telefon rezeg az ujjam alatt, ami kissé irritáló, és csikis. Rossz.  Újrapróbálkozom. Most lentről kezdem: a jobb sarokból fel kettőt, majd balra egyet, újra balra kettőt, fel a bal sarokig és végül a jobban. Gyerünk. Megint megrezdül. Összerándul a gyomrom, és elnyílik a szám. A szemöldökömet összerántva az üveg kávézóasztalra hajítom a fehér készüléket. Az újságok tompítják, így nem koccan, és nem lesz baja. Fel kell törnöm. Meg kell tennem! Idegesen fújok egyet és a szám belső felét rágva hisztérikusan kapom újra a kezembe. A lábam lehullik a háttámláról, és kellemetlenül huppan a matracra, a másik mellé.

-          Hülye szar! - mormolom el, aztán a jobb felső sarokból húzok egy átlót, abból balra, egyet fel, ott balra, megint fel és jobbra kettőt. Anyád.  Elhajítom a készüléket, ám annak képernyője kivilágosodik. Eltűnik az ezüst BMW mellett pucsító plasztik szöszi képe és betekintést enged a menübe. Meglepettségemben levegő után kapok és a szám elé rántom a kezem. - Csoda! - elmosolyodom ezen a hülyeségen. Csodák nincsenek.

Hihetetlen sebességgel fordulok fekvő helyzetből ülőbe és előrehajolok a telefonért. Úgy kapom a kezembe, mintha a világ utolsó kése lenne és valami éppen valami rám támadna... Nem ez nem jó hasonlat... nincs, ami legyőzhetne.

Az első dolgom, hogy megnézem a képeit. Rengeteg mappája van. "Verda&Bige", meg "Köt.map.", van egy "letöltések", és egy "megosztások" is, de engem most nem azok érdekelnek. A "saját" fényképeire megyek rá. Az elsőn ő van, félmeztelenül, hunyorogva, mogyoróbarna haja széttúrva a hónalja alatt pedig egy arcát a kezével takaró hajkupac. Én. Elszörnyedek egy pillanatra, majd tovább lapozgatok. Még pár kép, ahol már nem fogom az arcom, hanem röhögök és mosolygok. Süt rólam, hogy taj részeg vagyok, de ezek szerint a fiút nem érdekli. Lehet, hogy ő is részeg volt. - nyugtatom magam.

A következő képek már a bulin készültek. Először még csak egyedül van, valami röhejes, kockás ingben, meg sárga nadrágban. Nagy, fekete-fehér keretes szemüveg van rajta, amitől kissé megváltozik az arca. A következő képen egy barna bőrű, nem kifejezetten csinos lány, akit átkarol. Aztán amin ő van, és valaki más fotózza. Éppen mögöttem áll, hüvelykujjait feltartva, kissé abnormális fejjel. Egy újabbon szembenéz velem és helyeslően bólint. Előtte, meg, ahogy mellém lép, és italt kér, én pedig bárgyún mosolygok. Ennyi elég is volt.

A telefont az asztalra rakom, majd a távkapcsolóért nyúlok, ám az már a Hangtalanság Királynője kezében van. Kerek arcán mosoly húzódik, amitől előjönnek a nevetőráncai és jég kék szemei végében ráncok gyűlnek. Az ajkai vérvörösek, most jobban kiemelik a két "dudort" az arcán. Mariától örökölte, ahogy Ana is. Szépen ívelt, fekete szemöldökei közül az egyik a homloka közepén, a másik a helyén. Ébenfekete haja most hullámosan omlik, szürke kardigános vállára. Fekete cicanadrágot vett föl, kicsi, masnin topánkával. Édes. - a gondolatra meg kell forgatnom a szemeimet. 

-          Ha látnád az arcodat! - mindig is irigyeltem a mélyebb hangjáért, pedig nekem is az van. De, amikor Kellyn beszél kissé elalélsz és egy csöppnyit beleszeretsz a lányba. Na, meg úgy néz ki, mint egy alter Hófehérke. - Na, de most komolyan! Kié az a telefon?

-          Valami gyereké... nem t'om. Nála ébredtem, leütöttem és elvettem a mobilját. Sikerült feltörni és most már tudom, amit tudni akartam. - hadarom el gyorsan, majd fújtatok egyet és hátrahajtom a fejem, aztán újra megforgatom a szemeimet.

-          Hogy hívják? - kérdezi. Érzem, hogy leül, mert a kanapé megsüllyed.

-          Nem tudom. - nyögöm és összeszorítom a szemem. Két kezemmel megdörzsölöm az arcom, mintha ki akarnám törölni az emlékét is, de sajnos nem sikerül.

-          Nem tudod, de lefeküdtél vele? - Kellyn hangja meglepett, de annyira mégsem. Az igazság az, hogy sok ilyen eset történt már. Volt, hogy hazaestem, és akkor éppen ott voltak Kellynék. Először furcsállták, de a végére megszokták, hogy ilyen vagyok. Amúgy mondják a nevüket, csak nem emlékszem rájuk az alkohol hatása miatt. De nem mondom ki. Minek?

-          Ja. Nah, hagyjuk a témát! - ülök fel és kikapom Kellyn kezéből a távkapcsolót, aztán benyomom az őskori, "dobozos" TV -t. Kellene már egy új.

A tegnapi híradó ismétlését mutatják. A nő vörös, túlfixált haja a füle mögé van tűrve, a vége kacsafarokban kunkorodik vissza. Barna szemei elszántan csillognak, miközben magyaráz. Nadrágkosztüm van rajta, látom, mikor távolabbról mutatják és kivillan keresztbe tett lába; okádék félcipőt visel, fehér zoknival, ami szintén látszik, mert a nadrágja felcsúszott.  Unottan fejezem be a felmérését, és kezdem el hallgatni.

-          ... Sophie Martinez a harminc éves spanyol származású bejárónő esete igen rejtélyes és felkavaró. A nő éppen kómában fekszik, az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, ám Sophie így is lebénult. - majdnem felnevetek. Bár valami szöget üt a fejemben. Mi van, ha felébred? Mi van, ha elmeséli, hogy ott jártam? Mi van, ha kivallatnak és az Átok közbelép...? - Sophie bal karja eltörött, ahogy jobb lába is, és egyik csigolyája elmozdult. A nő hat emeletet zuhant. - kinyomom a TV -t, de Kellyn kikapja a kezemből a távkapcsolót és újra bekapcsolja a készüléket. - ... fiatal fiú, bizonyos Dylan Eglider. Dylan apja rendőr, így a fiú azonnal értesítette a mentők után. Elmondása alapján a "barátnője" után ment, aki azonban nyomtalanul eltűnt. Mikor körülnézett a korlát mögül, látta meg Sophie Martinez élettelennek tűnő testét...

-          Most már tudjuk a nevét. - mosolyodom el, majd újra megpróbálom kinyomni a TV -t, most sikeresen. Kellyn megdöbbent arckifejezése ráfagy az arcára és így mered rám továbbra is. Én pedig nem bírom megállni mosolygás nélkül. - Irritált. - közlöm vele, aztán felpattanok és a konyhába sietek. Dylan Eglider. Istenem... annyira... ismerős. De erre csak vállat vonok és kinyitom a hűtőt, majd töltök egy pohár tejet egy kockás üvegpohárba. Nézem, ahogy a fehér folyadék felkenődik a pohár szemben lévő falára és visszacsorog az aljára; növekszik, és majdnem túlcsordul.

-          Hach! Istene... - éppen a pohárért nyúlok, ám Kellyn szavát követően véletlenül fellököm azt. Kiömlik a tartalma. Szitkozódva állítom fel és nyúlok egy törlőkendő után.
A csörömpölésre Kellyn a szája elé rántja a kezét és rémülten kap levegő után.

-          Csak nem... sajnálod? Könyörgöm, Kel! Ez csak egy bejárónő volt, nem több! Rám mosolygott! Boldog volt... ! - felháborodottan, magamból kikelve meredek Kellynre. Nem érti! Miért nem érti?!

-          Sajnálni, Hach?! Sajnálni? Te majdnem megöltél egy nőt, aki most már örök életére nyomorék lesz! - vágja a fejemhez, ugyan olyan idegesen, mint, amilyen én is vagyok. Érzem, hogy pattanásig feszül az önkontrollom.

-          Te lehettél boldog! Te megtehettél bármit! Én NEM! És soha! És, ha én nem vagyok, más se legyen! - szinte üvöltök. Lihegek a mondandóim után, és elfehéredtek az ujjaim, annyira szorítom a márványasztal szélét.

-          Ki nem szarja le, hogy te mit nem tehettél meg?! Miért vagy ennyire önző? - ő is kiabál, és hitetlenkedve mered rám. - Az a nő, majdnem meghalt és a semmiért, Hach! - szinte hisztérikusan beszél.

-          Én! Nem vagyok önző! Az a nő az önző! És megérdemelte, amit kapott! - elengedem az asztal szélét, és ráverek egyet. Eltörlődött minden eddig felhalmozott önkontroll. - Bennem nincs semmi jó, erre még nem jöttél rá, Drága? - nyugodtan beszélek, de már nem fog vissza semmi. - Mondhatsz bármit nem hat meg! Hogy lehetsz ennyire vak, hogy ezt nem látod? - ellököm magam a pulttól és Kellyn felé sétálok. Az arcomra gúnyos mosoly ül, a szemeim vadul csillognak. - Én vagyok a halál, és neked, csak egy szerencséd van... - mellé érek. Kellyn teste teljesen rezzenéstelen. Fél. A füléhez hajolok és elsuttogom a maradék mondandómat. -... hogy Malinson vagy. A te nyomorult ősöd átkozott el, és csak te vagy védett ellene... - kezem a nyakára kulcsolódik és megszorul rajta, miközben elhajolok tőle. A szemei tágra nyíltak, a száját eltátja. Én csak tettetett együttérzéssel csücsörítek felé, és játszom a megértőt. Persze csöpögve a gúnytól. - De nem baj. Ha gondolod puszta kézzel is megölhetlek. - szívből jövő nevetés tör ki belőlem, kétségbeesett szemei fényétől

-          Elég legyen! - egy erős kéz kulcsolódik a csuklómra és ránt el Kellyntől, aki megkönnyebbülten, akár egy rongybaba, hullik térdre. A torkához kap, amin most vörös csíkok éktelenkednek. Még mindig nevetek és a hasamat fogom, miközben jobb karom köré egy másik kéz kulcsolódik. Ujjait az enyéim közé fűzi, de egyszerűen képtelen vagyok rá gondolni. Csak Kellyn fájdalmas tekintete érdekel... a fájdalma, a kínja, a félelme.

De már nem sokáig látom. Az engem tartó ember szorosan magához szorít és elhúz tőle. Nem ellenkezem csak nevetek. Ha kívülálló lennék, magam is megijednék. De hát nem nevetséges? A törékenység... a másik értelmetlen védése...! Szánalmas, hogy így aggódik egy olyan ember miatt, akit még csak nem is ismer! Mikor az alak elenged levegő után kapkodva, fájó oldalamat szorítva nézek köbe. A szobámban vagyok, az ágyamon ülve. Max gyönyörű, mélykék tekintetével találom magam szembe. Legszívesebben őt választanám átkomnak... ezt a mélységet... ami a szemében van.

Megérintem az arcát, és magamhoz húzom. Ajkai az enyémhez érnek, bár mozdulatlanok én megpróbálok ellazulni.  Végül, mikor esélytelennek bizonyul elhúzódom. Végig nyitva volt a szeme. Hát nem édes? Játssza a szikla szilárdat.

-          Elég legyen, Hachidori! - ragadja meg a vállaimat és megráz. Én csak értetlenül meredek rá, megsemmisülve a majdnem teljes nevemet hallva.

-          Ne hívj így! - sikítom, mint egy csapdába szorított vad.

-          Addig foglak így hívni még észhez nem térsz! - mondja. - És addig nem vagyok hajlandó bármi mást tenni, amíg meg nem teszed! Segíteni próbálok. Segíteni! - hirtelen megsajdul a fejem és előre csuklom, Max karjaiba. Egy kép erejéig megmarad a fájdalom, majd nyomtalanul eltűnik. "Segítség!" Egy fiú, a sliccéhez nyúlva, ugyan ezt ordítja.

-          Segíts! Kérlek, Max. - könnyek gyűlnek a szemembe és átölelem a nyakát. Soha nem sírtam még más előtt, de most... mintha nem is én lennék. Ez az utolsó, kitalált izé, amiről még csak nem is tudom, hogy micsoda másodpercek alatt omlasztott össze több éves falakat. A testem megrázkódik, és annyi könny zúdul ki a szememből, hogy az szinte már lehetetlen. - Nem... nem akarom, hogy... - még szorosabban ölelem magamhoz. Levegő után kap, mert a tüdejéből kiszaladt. - Én csak... miért nem érti meg senki? - kérdezem, de magam sem várok választ. Nem is kapok. Max csak a fejemet simogatja. És egy puszit nyom a fülemre. Ettől megmerevedem. Csak egy könnycsepp csorog végig az arcomon, semmi más. Ismerem ezt a kis gesztust. Csak egy valami előtt szokta ezt megtenni... - Akarom. - suttogom a fülébe. Erre hanyatt lök az ágyon és fölém hajol. Aprót bólint. Visszatérten és még szilárdabb falat kell építenem! Max fölém hajol és megcsókol. A testem ívbe hajlik a gyönyörtől, amit az érintése vált ki. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen eszetlen, idióta, mint Kellyn, elvegye a józan eszem! Ha így fog történni a jövőben is, annyi az "inkognitónak" és elkönyvelnek pszichopata sorozatgyilkosnak. Nem vagyok sorozatgyilkos. Ahhoz fegyver, vagy valamilyen eszköz is kéne... az Átok pedig nem eszköz, de biztos, hogy az egyik legerősebb fegyver a világon.