Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Mrs.Smith 

Sziasztok!
Itt is lennék a 28. Fejezettel!

28

Max beáll egy szabad helyre, egy terepjárója mellé. Egy tízesben fogadnék rá, hogy egy izomagyé! És - pár perc elteltével-, mintha csak meg akarnák erősíteni a gyanúmat, egy srác száll ki a kocsiból. Barna haját rövidre nyírta, kék szemei, pedig mintha szikrákat szórnának. Az arcélétől, és kissé szélesedő orrától egészen sármosnak mondható, a maga módján még jóképűnek is nevezhető. A kisugárzása - és dzsekijén feszülő izmai-, mintha azt ordítaná, hogy focista, vagy birkózó. Biztosan bunkó. Mindegyik sportoló egoista és nagyképű. Valószínűleg ő is az. Azonban valami azt suttogja, hogy Mr. Izomagy nem az a  tipikus, tenyérbe mászó idióta...
Max belém csapódó válla térít magamhoz.  Egy pici szégyenérzet uralkodik el rajtam, mert nyilván szándékosan jött nekem, és az első gondolatom az, hogy így akarta a tudtomra hozni: túl feltűnően bámulom a gyereket, de aztán eszembe jut, hogy jelenleg nem állunk egymáshoz valami közel, szóval jobbára csak fáradság lenne tőle, ha valami jót tenne értem. Ez volt az első reakcióm. A második pedig, hogy "véletlenül" rálépek a lábára. Csak felhorkan, nem szól semmit.
Az agyamra megy!

A folyosó tömött, és hemzseg a diákoktól. Egy csatorna jut róla eszembe, ahol, ha elemlámpát kapcsolsz, szétfutnak a csótányok. Jobbára nem szokott zavarni, ha elhallgatnak az emberek, mikor elmegyek mellettük, de most kifejezetten irritál. Feláll a hátamon a szőr. Érzem a tekintetüket a tarkómon. Feltűnés. Éppen ezt akartam elkerülni! Nem sokkal az után, hogy ez a gondolat végigfut az agyamon észreveszem, hogy a tömeg háromnegyede - főleg a lányok-, egyenesen Maxet bámulják, csurgó nyállal; a fiúk nagy része pedig Clarissára mered. Rám nem is nagyon figyelnek fel. Ez valahol megnyugtat, azonban meg is sért. Ennyire beleolvadnék a háttérbe?! Persze, persze ezért öltöztem így... hogy senki se vegyen észre. De egyszerűen képtelen vagyok elviselni, hogy átnéznek rajtam.

Úgy meredek a nekem félig háttal álló gyerekre - aki éppen egy automatába dobja be a pénzét- mintha ő maga lenne a "megváltó", akire mindig is vágytam. Igazából fogalmam sincs, hogy miért követem a tekintetemmel. Talán azért, mert ő van közvetlenül előttem, és a fáradságtól mozgatni sem tudom a szemeimet. De lehet, hogy csak érdekesnek találom a szerencsétlenkedését, és nincs jobb dolgom, csak nézni őt, ahogy rutinos mozdulattal a farzsebébe túr, kivesz egy maroknyi aprót, majd kikeres pár centet és türelmetlenül bedobálja őket az automata kijelölt résébe. Hangos koppanás. A fiú a hajába túr, látszik, hogy tiszta ideg: jóformán remeg, és biztosra veszem, hogy legszívesebben belerúgna a gépbe. Egy másodperc erejéig azt hiszem, hogy meg is teszi, de aztán csak leguggol, kiveszi a visszadobott pénzt és végigkarcolja az italgép oldalán.
Újra megpróbálja. Majd újra, és újra. Végül a gép karja megmozdul. A fiú az ujja hegyével megigazítja nagy keretes szemüvegét az orrán és beüt pár számot és betűt a billentyűzeten. A gép kattan, megmozdul, aztán egy narancssárga üdítőt húz ki a sorból. A srác kiveszi azt a reteszből és elégedetten lecsavarja a kupakot. Az üveg tartalma - bizonyára szénsavas- gyönyörű szökőkútként kifröcsköl a srác pólójára, majd, mikor az esetlenül megpróbálja visszazárni az üveget, kiesik a kezéből és a cipője előtt szépen lassan kiömlik egy hatalmas, narancssárga tócsát hagyva maga után.

-          A rohadt... - kezdi, és két kezét a tarkójára tapasztja, aztán megfordul. Egyenesen a szemembe néz. Elakad a lélegzetem. Az övé is. Képtelenség! Egyszerűen hihetetlen,sőt! Egyenesen lehetetlen!
Most nem kócos a haja, és egy hipster-szemüveg ül az orrán, ami eddig nem volt ott. Hát igen... mivel mikor utoljára láttam még reggel volt. És azt sem tudtam, hogy hol vagyok...

-          Te...! - csúszik ki eltátott száján. Pislogás nélkül mered rám. Nem, nem, nem, nem! - Hé! - kiáltja most már erőteljesebb hangon. És ekkor hálát adok a nagy valaminek az égben, mert kivágódik a tanári ajtaja és egy szőke, középkorú titkárnő tipeg ki rajta. Negyed órája ez a nő mondta nekem, hogy "várjak itt egy percet", aztán hagyta, hadd unjam szét az agyam!

-          Miss Malinson! Vegye fel az óráit! - nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell a fiút néznem, de attól még magamon érzem a tekintetét és a szívem a torkomban dobog.
 - A tanára Mr.McVelly lesz... - a titkárnő magyarázás közben a srác felé fordítja a fejét, és elsápad. - EGLIDER! Mégis... - hirtelen elhallgat, mintha meggondolná magát. -  Ne! Ne mondjon semmit! Semmit az ég világon! - fojtja belé a fiúba a szót, pedig az már nyitja is a száját a szabadkozásra. -  Azonnal menjen és - nem érdekel hogyan-, de takarítsa fel! - a nő vékony orrnyergét kezdi masszírozni. - Eglider... tűnjön a szemem elől! Maga, pedig, Miss Malinson, jöjjön velem! - folytatja a kiabálást, majd hirtelen megmozdul beviharzik az üvegajtón, amin kijött. Én - magamat is meglepve vele - engedelmesen követem.

Az ajtón túl egy recepciós pult áll, rajta egy régi számítógép és ezernyi papír rendezett káoszban. A titkárnő a pult mögé tipeg, és leül a nyikorgó kerekesszékbe. Szőke haja nyílegyenesen omlik a vállára. A haja után önkéntelenül is az arcát veszem szemügyre: az orra vékony, ahogy a szája is; kék szemei sötétre festett pillái mögött lapulnak, és a homlokán jó pár ránc húzódik. Biztos sokat idegeskedik. Az előtte heverő ezüstös táblán "Sylvia Smith" név áll. Milyen átlagos neve van...!

-          Itt felveheted az óráidat! És mint mondtam a tanárod Mr.McVelly lesz... - mormogja miközben valamit megnéz a számítógépében. - Nos, köszöntelek a New Dorp -ban! - ráncos vigyor terül szét az arcán. Erőltetett. Túlságosan erőltetett a mosolya. Vajon hányszor csinálta már végig ezt?!

-          Odatalálsz a termedbe? - kérdezi, mikor mindennel elkészülünk. Megrázom a fejemet, de rögtön meg is bánom. Talán most esélyem lenne a lógásra.

-          Rendben... öhmm... - ekkor egy kreol bőrű lány lép be a tanári üvegajtaján, kezében egy halom dossziét tartva. - Tina! - kiált rá Sylvia. Erre a lány felkapja a fejét, és nagyokat pislogva az asztalhoz fárad, és sietősen lerakja az iratokat a pultra.

-          Igen, Mrs.Smith? - kérdezi. Vékony és dallamos a hangja. Az egész lány olyan, mint egy boldogság-bomba: fekete, hullámos haj, amit egy rózsaszín hajpánttal tűrt ki, mosolygós arcából; a szemei nagyok és mogyoró barnák, az rózsaszín ajkai teltek. Vigyorgás közben két almácska jelenik meg az arcán, ami Amy-t, és Mariát juttatja eszembe.

-          Kérlek, kísérd Dyant a terméhez! A 209 -es lesz az! - Sylvia mosolyog, míg beszél, de az arcát nem fordítja felénk, csak a monitort bámulja és kattogtat. Tuti, hogy nem az iskolai ügyeket intézi!

-          Dyan! - kiált fel a Tina nevezetű lány az üvegajtó nyitása közben. Először nem figyelek fel rá, csak később esik le, hogy "ez az én nevem". Nem kapkodom el a lépteimet, ráérősen megyek a lány után.

Elhaladunk a takarító fiú mellett, aki felkapja a fejét, mikor egy vonalba kerülünk. Mondani akar valamit, érzem, mégsem teszi. Feljegyzem magamban, hogy el kell kerülnöm. Az igazat megvallva Maxen kívül nem nagyon futottam még össze olyannak, akivel lefeküdtem. És ez így jó. Az egyéjszakás kaland, maradjon egyéjszakás!
Tina végigvezet vagy három folyosón és egy lépcsőn is lekísér, majd megáll egy ajtó előtt. Kék színe van, ami elég visszataszító a sok zöldhöz képest. Igen, zöld és arany. Ahova nézek ezeket- és fehéret- látom. Gyanítom, hogy ezek az iskola színei: és ezt a feszülő ruhában pózoló cicababák is tanúsítják, pomponokkal a kezükben. A valóságban nem láttam még pompon lányt, de úgy érzem nem vesztettem vele sokat. Egyik sem valami nagy durranás. Rosszabb napjaimon is igényesebben öltözöm.

-          Hát itt lennénk! - rikoltja Tina, miközben egy hatalmas mosoly kíséretében félredönti a fejét. - Ha kellenék, csak szólj. - összeharapja az ajkait. - Ja! A legtöbbet a folyosókon és a tanáriban találsz meg, ha ott nem vagyok, akkor valamelyik teremben... - unom a fecsegését. Egyszerűen csak félre lököm a vállammal és kopogás nélkül berontok a terembe.

Ott megtorpanok. Vagy húsz-huszonöt kíváncsi szempár mered rám, köztük a tanáré is - egy kövér, kopaszodó, középkorú pasas, csíkos ingben- bizonyára Mr.McVelly. Megköszörülöm a torkomat és tekintetemmel végigpásztázok a diákok közt üres helyet keresve. A terem végében, az ablak mellett akad is. Habozás nélkül megindulok felé, és a táskámat lazán az asztal lába mellé ejtve lehuppanok a kényelmetlen székre. Nagyot sóhajtok és összefont kezekkel előre dőlök az asztalon, közben kérdőn nézek a tanárra, meg a mellette álló srácra - krétával a kezében-, akik a döbbenettől eltátja a száját.

-          Öhmm... szóval te vagy az új diák, igaz?! - töri meg a nyomasztó csendet Mr.Hájfej.

-          Ja. - rövid, tömör válasz, de ez is elég ahhoz, hogy elvörösödjön a feje. Vagy úgy?! Nem bírja, ha "tiszteletlen" vagyok?!