Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Elnézésetekért fohászkodom, de tényleg! Borzasztó sokat kell tanulnom (felvételi előtti időszak, meg minden), szóval annyira nem volt időm, de most elkészültem és meg, van váh! Tessék: remélem nem vesztettelek el még titeket! Amúgy pedig a word dokumentumban átléptem a bűvös 100. oldalt, szóval ezért majd hozok egy szereplőt (mármint mint amilyen Kumi Nori-é volt) kidolgozva, képekkel stb. Mint említettem ugye nagyon sok dolgom van, lehet, hogy januárig lesz még ilyen nagyobb csúszás, amiért előre is elnézést kérek, igyekszem írni, amint tudok!

(zene: Digital Daggers - The Devil Within ) 

Dylan és Hach

29

Az óra végén minden diák felpattan a helyéről és hihetetlen sebességgel kiszáguld a teremből. Én csak unottan belevágom a tolltartómat és a frissen kötött történelemkönyvemet a vadonatúj oldaltáskám zsebébe. Fogalmam sincs, hogy hogyan bírtam ki ennyi időt a padba roskadva, unottan, magam elé meredve!  Nagyrészt nem is a tanárt figyeltem, hanem az előttem ülő hím egyedeket. A képességeiket mértem föl és tippeltem meg: három kocka - az egyik helyes-, a többi valószínűleg sportoló, egyik sem valami daliás herceg; ezek közül maximum öt tapasztalt a másfajta játékok terén. Mindenütt törött orrok, heges arcok és nagy fülek! Az egyik gyereknek még monoklija is van! A lányokról már nem is beszélve! Egyik sem ellenfél: többségük pompon lány, rajtuk kívül pedig mindenki elveszik a tömegben. Egyenes barna hajak, barna szemek, egyszínű felsők - többnyire fehér- és kék farmerek.

-          Miss Malinson! - szólít meg Mr.McVelly. Ma az első, és utolsó órám is azzal telt, hogy a hája seggét bámultam, miközben aprókat lépegetett jobbra és balra, írás közben. Undorító látványt nyújtott: a nadrágja a hája alá gyűrődik, aztán kinyúlik és újra hozzáragad. Néha oda- odanyúl és megigazítja, azt hiszi senki ne látta - ez pedig ugye nem igaz-, aztán folytatja tovább az írást.

-          Mi baja van? - kérdezem, komoran mert semmi kedvem több időt eltölteni ebben a romhalmazban, mikor haza is mehetnék.

-          Először is: ez a hangnem nem megengedett, másodszor: nem áll szándékomban...

-          Akkor ne tegye! - vágok a szavába közben az ajtó felé veszem az irányt. A tököm tele van már itt mindennel! A tanár egy mély lélegzetet vesz, majd megragadja a vállamat. Undorodva húzódom el. Mr.McVelly szigorú tekintettel mered rám: bozontos szemöldökét összehúzza, vékony száját pedig csíkká préseli. Az arcomba nyom egy kék cetlit. Vonakodva veszem el tőle.

-          Mondanám, hogy sajnálom Malinson, de az nem lenne igaz, hazudni pedig ugye nem helyes. - ezt egyértelmű célzásnak szánja. - Remélem örül, hogy az első napját már büntetésben töltheti! - prüszköli és kivonul a teremből. Én értetlenül, tátott szájjal meredek utána. Büntetés... hát persze! Fogom és összegyűröm a papírt, majd a szemetesbe hajítom. Bekaphatja! Gondolja, hogy majd itt fogok rohadni suli után? Rendesen benézte!

Másnap már az első órám előtt elkapnak a folyosón. Mr.McVelly és egy öltönyös ipse, akinek érdekesen beállított őszülő haja, és kék szemei vannak. Az öltönyös gyanítom az igazgató és meglepően nyugodt ahhoz képest, hogy Mr.McVelly feje vörös, mint a paradicsom. Nyilván ő tombolt...

-          Miss Malinson! Kérem, kövessen az irodámba! - közli röviden, tömören az igazgató. Hangja mély, diplomatikus. Valamiért hallgatok rá, talán mert nem akarok nagyobb bajba keveredni, mint, amilyenben már most is vagyok. Nem mondom, hogy rossz döntés volt kidobni azt a papírt, de talán nem is a legjobb.

-          Még ma, Malinson! - hápogja Mr.McVelly. Én csak felvonom egyik szemöldökömet és lesajnáló pillantással rá meredek. Ő nagyot néz, bennem pedig szétárad a dicsőség.

Az igazgató leül hatalmas bőrfoteljébe az asztala mögé, Mr.McVelly megáll mellette. Most se néz ki jobban, mint tegnap: bézs színű szövetnadrág, kockás ing, aminek nyakán egy vörös ételfolt virít, és ugyan az a ferdült keretes szemüveg, amit tegnap kis híján eltört; aprócska szemei mélyen ülnek kövér orcái fölött; van tokája és a felső ajka fölött szőkés vörös szőrszálak éktelenkednek. Összességében elég gusztustalan látványt nyújt és inkább emlékeztet egy jóllakott óvodásra mintsem egy középiskolás tanárra.
Magamban nem tudom hányadszorra küldöm el Lorent a fenébe, amiért beíratott ide.
Az iroda amúgy tágas, jól átlátható és letisztult. Olyan, mint, amilyen a filmekben: egy üvegszekrény trófeákkal; egy fal oklevelekkel és fényképekkel, amin az igazgató pózol különböző díjátadókon, és "hírességekkel". Egoista... minden nap a saját "csodálatosságát" nézegeti, és feltűnő helyre rakja, hogy más is láthassa...! Az íróasztalán stócokban állnak az aláírásra váró papírok, és néhány könyv meg egy, az iskola színeiben pompázó, az iskola címerével ellátott bögre, benne valószínűleg kihűlt kávé és néhány olcsó toll, meg ceruza.

-          Tudod miért vagy itt, Dyan? - meglep, hogy most letegez, holott pár perce még magázott. Másrészt még mindig nem szoktam meg, hogy Dyannak szólítanak.  

-          Az attól függ. - közlöm mosolyogva, majd ledobom magam az íróasztallal szembeni székbe.

-          Éri már, Monroe?! Kész katasztrófa ez a gyerek! Tiszteletlen, makacs... - az igazgató -"Monroe"- élesen a szavába vág:

-          Amennyiben ma sem mész el a büntetésre - ami mától két hét, a kis játékaid miatt- igazgatói figyelmeztetésben részesítelek és még két hét büntetést kapsz. - fennakad a szemöldököm és önkéntelenül és levegő után kapok.

-          Ezt nem gondolják komolyan?! A fasz fog....

-          Vigyázz a szádra! - förmed rám Mr.Hájfej, kipirult arccal. Én csak grimaszolok egyet.

-          Franc fog büntetésbe járni.  Ezerszer jobb dolgom is van, mint egy teremben poshadni, vagy tudom is én mit akarnak velem csináltatni! - egy elég gusztustalan kép villan be az agyamba, de gyorsan elhessegetem.

-          Erre gondoltál volna akkor, mikor szemtelen voltál a tanár úrral, és kidobtad a papírodat! - az igazgató meglepően higgadt, mellette pedig Mr.McVelly bólogat elégedetten.
Karba tett kézzel hátradőlök. Kapják be! Fújtatok, de legszívesebben toporzékolnék is.

-          Maguk szórakoznak velem!  - sípolva szűröm a szavakat a fogaim között. - Két hét...

-          Ha nem tetszik lehet három is! - vág közbe gunyoros hangsúllyal McVelly mire az igazgató egy gyors mozdulattal leinti.

-          Nem vita tárgya, Dyan. - mondja, és az ajtó felé biccent. - Mehetsz. És szólok az ügyeletes tanárnak, hogy figyeljen. - az utolsó mondatot úgy közli mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy körözött bűnözőként kezel.

Egy szót sem szólok, csak kiviharzok a teremből. Kapják be! Mindketten... a másikét, mert úgy tűnik tökéletesen megértik egymást!

Nap végén unottan csoszogok be a hatalmas tornacsarnokba. Közölték, hogy meg kell keresem a gondnokot, aki majd megmondja, hogy mit csináljak. A pasas először is undorítóan végigmért, aztán megkérdezte, hogy: "miért van egy ilyen csinos lány büntetésben? Csak nem rajtakapták a hercegével?!" Legszívesebben képen vágtam volna, helyette csak elküldtem a francba és megmondtam, hogy mondja meg mit csináljak, vagy rohadt gyorsan elmondom az igazgatónak, hogy "zaklat" - vagy elintézem az Átokkal. Persze, ha gyanúm nem csal: ennek a pasinak kegyes büntetés lenne az Átok által nyújtott halál.
Lényeg, ami lényeg közölte, hogy mossam fel a tornatermet. Ebben az egészben annyi a jó, hogy egyedül lehetek! A lépteim visszhangzanak a hatalmas teremben, amint a lelátóhoz vonszolom magam. Leejtem a táskámat az egyik piros, lecsukható székre, majd előveszem a mobilomat a zsebemből és ráérősen leülök a széksorok melletti lépcsőre.

"Büntetés, ne várjatok meg!" - gépelem be, aztán kitörlöm a címzettet, akit rutinból Maxnek jelöltem be, és helyette Clarissának küldöm el. Nem várok választ, mégis kapok:
"Ajj, Hach! :( Már a 2. nap?! :DD" - önkéntelenül is elmosolyodom, és már raknám el a készüléket, mikor az még egyet pityeg, és a képernyőn megjelenik egy újabb üzenet: "Szedd össze magad!"

-          Ki ne oktass már! - suttogom dacosan és bevágom a telefont a táskám elülső zsebébe. Mélyet sóhajtok, közben pedig hátradőlök az alkaromra támaszkodva. - Ez az egész szar az agyamra megy! Jaj Kumi Nori...! - összeszorítom a szemeimet és két ujjammal masszírozni kezdem az orrnyergemet. - Hogy hagyhattál egyedül? Hogy? - lépteket hallok az ajtó felől, mire összerezdülök a táskám pedig lefordul a székről és tudom, hogy nem a súlya miatt, de most nem tudok ezzel foglalkozni. Leköt a srác, aki egy takarító kocsit húzva maga után besétál a tornaterembe. Mikor megáll levesz a kocsiról egy felmosót és nekiáll a padlónak. Sötétbarna nadrágja alól kilóg az alsója, amint felemeli a kezét, és felcsúszik narancssárga inge. Barna haja van, kilóg a sapkája alól és azelőtt megsejtem, hogy ki ő, mielőtt rám nézne. Időbe telik, mire megpillant, ám akkor mindketten elsápadunk. Nem, nem, nem, nem, nem hiszem el! Annyira rám csodálkozik, hogy kidől a kezéből a felmosó nyele és nagyot koppanva a linóleumra zuhan.

-          Izé... te vagy... akit szintén büntetésbe raktak? - el-elcsuklik a hangja, mintha nem tudná, hogy mit is mondjon a helyett, hogy "Mégis mi a francot keresel te itt?!"

-          Jah. De ha te itt vagy, akkor én lépek is! - prüszkölöm és felkapom a vállamra a táskámat. Tökéletesen elég erre a feladatra egy ember is!

-          Hé! Nehogy már elmenj!  Nem fogom megcsinálni helyetted! - fel van háborodva, de egyszerűen nem tudok vele foglalkozni. Képek ismétlődnek az agyamban arról a napról, mikor megvertem és elvettem a telefonját. Másnapos voltam és megviselt, azt sem tudtam, hogy ki az mellettem, erre most itt áll, és engem néz. Nincs az a pénz, amiért egy helyiségben maradnék vele! Nemhogy egy órára, vagy másfélre, de még egy percre sem!

-          Meggátolod?  - kérdezem rekedten és felvonom a szemöldökömet. - "Eglider", ha emlékezetem nem csal... - mondom, mikor eszembe jut, hogy Mrs.Smith ezt kiabálta neki.

-          Dylan. - bólogat, és összeszorítja vékony száját. Barna szemek, kissé felfelé kunkorodó, de aranyos orr, arcán még mindig ott az anyajegy. Szinte semmit sem változott, de hogy is változott volna? Olyan sok idő nem telt el, hogy ne lehessen megismerni. - Dylan Eglider. - ismétli a nevét, mire nekem összeszorul hirtelen kiszáradt torkom, a szívem pedig eszméletlen sebességgel kezd verni. Eglider... Dylan Eglider... miért ilyen... rohadt ismerős?! Megtörlöm a homlokomat és ledobom a táskámat. A testem azt sikoltja: menekülj, ám valami mégis maradásra késztet.

-          Öhm... én.. izé.. mi is...? - minden kitörlődik az agyamból, és nem jut eszembe semmi, még csak a "nevem" sem, így halkan, de gyorsan eltűnődöm rajta. - Dyan vagyok, de... de mi már...! - olyan esetlennek érzem magam:  a szavak nem jutnak el a tudatomig, a testem pedig nem úgy mozog, ahogy akarom. Nincs fal, ami elrejt mások elől, olyan, mintha bármelyik percben leomlana körülöttem minden, amit olyan óvatosan és kitartóan védeni próbálok.

-          Akkor tényleg te voltál! - hebegi zavartan és a zsebébe túr. - Amúgy kösz, hogy visszaadtad a telefonomat... - a tarkóját kezdi vakarni. Az az érzésem, hogy legszívesebben nekem vágná a készüléket, vagy éppen annyi kérdést szegezne nekem, hogy fel sem bírnám fogni, mégsem teszi, csak áll és nézi a cipőjét, mintha olyan érdekes lenne, aztán mikor a szavai elérnek a tudatomig és megszólalok rám emeli a tekintetét és felvonja fél szemöldökét.

-          Visszaadtam? El se vettem! - vágom rá felháborodottan, mert nem is emlékszem, hogy történt ilyen.  Persze, persze valami volt, de neki ezt nem kell tudnia.

-          Még hogy nem?! - előkapja a telefont, amit valóban elszedtem tőle, de fogalmam sincs, hogy, hogy került hozzá vissza. Kezdem elveszteni a stabilitásomat. Mi történt, amire nem emlékszem?

-          Mikor kaptad vissza? - förmedek rá a kelleténél erősebb hangon, de megérdemli, amiért beletolta a képét az életembe.

-          Még a night clubban... - tűnődik, és közben körbelegelteti a termen a tekintetét. Nyílván nem akar a szemembe nézni! Én sem akarok az övébe!

-          Nem! - sikoltom, majd egyszerűen csak leblokkol az agyam, és fogalma sincs, hogy mit is csinálok.

Egy valamire emlékszem arról az éjszakáról: a leírhatatlan bizsergésre, a vérem vad áramlására és a kéjre, az örömre, ami átjárt a lábamtól a fejem búbjáig. Még mielőtt meggondolhatnám, hogy mit is teszek, odaszáguldom a sráchoz, megragadom narancssárga ingét és magamhoz rántom. Tudnom kell...! Amint az ajkunk összeér a bőröm fellángol. Mintha rosszat tennék, és a testem ellenezni próbálná. Ugyan úgy, mint azon az estén...

Nem eresztem Dylant, nem én! Az ereimben ugyanis megkezdődik a forró áramlás, és ott is beleng a tiltott, édes mámor, ahol nem is gondolnám. Karjaimat a nyakába kapom, és olyan közel préselem magamhoz, amennyire két pólón, két nadrágon és egy pulcsin át lehet. Ha nem egy iskolában lennénk biztosan leteperném, akármilyen undorítóan is hangzik. Hisz... hisz a sejtjeim az övéiért könyörögnek; a testem az övéért kiált. Összetartozunk, egyek vagyunk... egyek kell, hogy legyünk! Őt csókolni, hozzá érni, olyan, mint a nem létező lelkem egy darabjára találni... És mikor ellök magától meg kell feszítenem az izmaimat, hogy utána ne kapjak. A kezemet a szám elé kapom. Mégis miket gondolok?!

-          Ki vagy te...?! - kérdezem lihegve, és ő ugyan ebben a pillanatban mond valami teljesen mást, de nem tudom felfogni a szavait. Részeg voltam, ecstasy hatása alatt, de mégis ez a fiú okozta a legnagyobb élvezetet!