Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok! Bocsássatok meg, tényleg nagyon sajnálom! 
Ennek a fejezetnek a megírásával nagyon sokat bajlódtam, sosem volt elég jó, és kezdtem elölről. Fáj beismerni, de elmentem egy teljesen más irányba, a történet kezdett "átlagos, normális lány az iskolában" storyvá alakulni, amitől különben nagyon tartottam. Ismerem magam, és hajlamos vagyok az ilyenekre, de sebaj, javítottam a hibát! -Ugye? 
Ez a fejezet talán -!!- a történet közepének felel meg... vagy valami ilyesmi. Elvégre olyan dolgoknak.... kéne... már jönnie, amik elkerülhetetlenek.
 Jelenleg -újra- töröm a fejem, -mondhatni Fehér Lap szindrómám van, amiből erősen próbálok kikecmeregni-, mert nem akarom lezárni még a történetet -bár ez a veszély tényleg nem fenyeget még egy jó ideig-, mégis ott van a kis gondolat, hogy az egész kezd teljessé válni - a fejemben biztosan.
De be is fejezem a monológomat, elvégre nem hiszem, hogy érdekelne bárkit is :D
Lényeg, hogy köszönöm, amiért itt vagytok, és öntitek belém a lelket! :* 

By.: XOXO Jázmin 

31

Lihegek.
A szívem zakatol.
Futottam egészen idáig. De a vicc, hogy azt sem tudom hol vagyok.
Fogalmam sincs, hogy hogyan is kerültem az alaksori, kihalt öltözők egyikébe. De itt vagyok, magányosan, előttem az elgyötört tükörképemmel, hideg vizet locsolva az arcomba. Fogalmam sincs, hogy Max mit miért tesz! Ingesítően kiszámíthatatlan! Belefájdul a fejem és valamiért a szívem is. Tuti beteg leszek... csak ez lehet a háttérben! Nekem nem... nem szabadna így vernie a szívemnek! Nem kéne örülnöm annak a mocskos csóknak... De akkor meg miért?

-          Fejezd be, Hach! Térj már észhez! - fenyegetőn mutogatok a szemben lévő lánynak. Már alig ismerem meg: a külseje nem változott, ám belül... a szemében látni valamit, mintha megtört volna. Megtörték az emlékei, nincs meg az álcája, amitől erősnek látszhatna.

-          Szánalmas vagy. - kedvem támadna ököllel a tükörnek esni, de nem akarom megsebesíteni magamat. Legalább még beképzelt vagyok. Mióta ebben a házban élek nem csinálok mást, csak hagyom, hogy feltörjenek a titkaim, hogy kiborítsanak, és átvegyék fölöttem az irányítást! Nincsenek falak, nincsenek gátak... valami növekszik bennem, érzem, de nem akarom, hogy kitörjön. Valamiért úgy vélem: azt nem élném túl...

A hátam mögött egy ajtó nyikordul. Összerezzenek, még egy utolsó pillantást vetek a tükörre, aztán óvatosan az ajtó felé indulok, ami éppen akkor vágódik ki, mikor ujjaim hegye rásiklik a kilincsre.
Az öltöző mosdójába egy fiú lép be. Először nem tűnik meglepettnek, talán nem tűnik fel neki a különbség a két nem között. Tekintete lesiklik az arcomról a melleimre, és kitágulnak a szemei. Kék szemek, amik rendkívül ismerősek. Láttam már valahol... biztos vagyok benne!
Már éppen ellépnék mellette, mikor ő megszólal. Végignyal telt ajkain, és a szemembe néz.

-          Ez egy fiú öltöző. - mély a hangja, de nem annyira, mint amilyenre számítottam.

-          Nem tudtam. - vágom rá, és újra megpróbálok elmenni, de még mindig nem megy arrébb.

-          Te vagy, aki leöntötte Eglider -t?! - újra végigmér, ezúttal tüzetesebben.

-          Talán olyan nagy baj? - vonom fel a szemöldökömet. - Idegesítő volt. - erre elmosolyodik. Fogvillantós vigyora van. Valahol bohém, mivel nagy, fehér fogai vannak, ám szexi is.

-          Aidan. - suttogja, miközben félrebillenti a fejét.

-          H... Dylan. - javítom ki gyorsan, és csak remélni tudom, hogy nem tart üres fejű libának, amiért nem jut eszembe egyből a "nevem". - A haveroknak csak Hach. - jut eszembe egy lehetséges mentés, és habozás nélkül ki is mondom.

-          Érdekes név. - kiszélesedik a vigyora, miközben karba font kezekkel az ajtófélfának dől.

-          Igen. - most rajtam a sor, hogy végigmérjem őt. Barna haj, rövidre nyírva; kékeszöld szemek, sötét szempillák; markáns arcszerkezet; egyenes orr. Biztosra veszem, hogy sportol valamit, innen a fekete pólóján át is kidomborodó izomzata. Hirtelen beugrik: első nap láttam, mikor Max az Izomagy kocsija mellé parkolt.
Ő volt Izomagy.

-          És miért vagy te itt, egyedül, tanítás után? - megjátssza a gyanakvót, elég idegesítő egy gyerek...  azonban muszáj találnom valakit "mocskos célokra". Ez a srác pedig egészen megfelelőnek tűnik.

-          Mert nincs társaságom. - Mióta Maxszel összevesztem nem voltam... nem voltam együtt senkivel. Ha itt az alkalom, élnem kell vele! Hihetetlenül hiányzik valaki társasága. Bárkié.
Felnevet a válaszomra, és egy pillanatra elnéz rólam, a válla felett a szekrények felé.

-          Most edzésem van, de ha... ráérsz. Utána elmehetnénk valahova. - egy kicsit elpirul. Nem gondolnám róla, hogy romantikus fajta. Annál inkább tűnik perverznek, és vadnak.
Égni kezd mindenem.

-          Nem vagyok eljárós fajta. És keríteni sem szoktam. - közlöm egyszerűen. Sosem randiztam, nem is fogok... az egész nyálas, valahogy taszító, na meg tiltott. Hisz' mi lenne, ha kis szikrája fellobbanna a legnagyobb érzelemnek? Nem tudhatom mire képes az Átok, ha "utolér a szerelem..." A Gyönyörű Nő mindig azt mondta nekem: "A szerelem háborúkat robbantott ki, a szerelem embereket ölt meg. Az Átkod hatalma nagyobb minden golyónál, minden fegyvernél. Mi történne, ha utolérne ez az érzés?" Igaza volt. Mindig igaza volt, mindenben.

-          És, ha van barátnőm? - kérdez vissza Aidan.

-          Akkor nem hívtál volna el. - felvonom a szemöldökömet. - Vagy egy nagyon rossz barát vagy. - előveszem a legcsábítóbb mosolyomat. Aidan vigyora a füléig ér.

-          Akkor megvársz, Hach? - kérdezi kifejezetten vörösen. Várjam meg? Várjak arra, hogy majd lefektet? Várjak rá?! Ez nevetséges!

-          Nem várok. - kihívón ráharapok az alsó ajkamra. Most van hozzá kedvem, nem két óra múlva. Ezt jobb, ha tudja.

-          Nem hagyok ki edzést egy friss ismeretség kedvéért, még, ha arról is van szó! - leesik az állam. Izomagy tényleg a szex elé helyezi a sportot? Nem találkoztam még ilyen emberrel - pontosabban fiatalkorúval. Elnevetem magam, mert ez nonszensz. Én képtelen lennék rá. Bár ez talán nem igaz... Az Átok fontosabb...

Megveregetem Aidan mellkasát, majd ellépek mellette. Éppen annyira gyors tempóban vágok át az öltözőn, hogy utolérhessen, ha akar. Utolsó esély. Tudom, hogy utánam fog jönni, képtelenség, hogy ne tegye meg. Mondjuk nem úgy néz ki, mint aki nem kaphat meg bárkit is, ám én friss húsnak számítok.
Gyerünk már!

-          Hé! - megkönnyebbülten fordulok meg. Megint igazam volt! - Megadnád a számod...? Csak a biztonság kedvéért! - teljesen elpirul, ami megmosolyogtat. Hogy lehet egy ilyen fiú ennyire

szégyenlős? Azért persze rábólintok és bepötyögöm a telefonjába a számomat "Hach" néven. Mikor végzek és visszanyújtom neki a készüléket ő egy pillanatig habozik, mint aki azt várja, hogy majd én is elkérem az övét. Nem jó lányról feltételez ilyeneket!

Este az ablakpárkányon ülve nézek a Great Kills  felé. A hajamat tépi a szél, amint kijjebb hajolok, szinte már a lezuhanás határán állva. Talán még az is jobb lenne. Kár, hogy ez nem egy halálos magasság.  A kikötő mögött felhőkarcolók magasodnak szépen kivilágítva. Sosem alszanak ki a fények... Ott mindig történik valami. Kár, hogy nem lehetek a részesük. Hiányzik a stroboszkóp villogása, az émelyítő füst, a tabletták, az alkohol, az egyéjszakás fiúk és maga a vonagló tánc.
Lehunyom a szemeimet és még egy kicsit kijjebb hajolok. Fájnak az ujjaim a kapaszkodástól, a sarkaim pedig égni kezdenek, mivel állandóan a ház falának ütköznek. Annyira egyszerű lenne kivetni magam, és hagyni, hogy belém kapjon a szél, elfújjon messzire és soha többet ne hozzon vissza... Az élők közé! Csak meg kéne tennem. Mindössze el kéne engednem. Egy egyszerű mozdulat és a hatalmas súly, ami a vállamra nehezedig valaki másra hárulna...

-          Ne tedd meg! - összerezzenek és egy gyors mozdulattal oldalra fordulok, hogy nehogy ténylegesen kiessek. Nem, azt csak akkor tenném meg, ha senki nem látja. - Ennél többet ér az életed! Ó, Hach, könyörgök neked... ne tedd! - lenézek és meglátom Maxet, amint két kezét összefűzve fohászkodik, nevetségesen jól utánozva a régi romantikus filmeket.

-          Befejezheted. - kiáltom le, mire röhögni kezd. Hirtelen nagyon fiatalnak tűnik. A vonásai - amennyire ki tudom venni a szomszéd medencéjét megvilágító lámpák fényében - ellazulnak. Olyan gondtalannak tűnik...

-          Hát ennyire unod az életed? - most már nem erőltet magára komolyságot, egyszerűen csak idegesítő.

-          Komolyan fejezd be!, Rohadtul unlak Max. - az utolsó mondatot csak úgy elsuttogom a távolba révedve. Nem is hiszem, hogy meghallotta. Nem is kell hallania... nem kell neki tudnia semmit sem az ég világon!

-          Annyira karót nyelt vagy. - hirtelen elmélyül a hangja. - Beszélni akarok veled. - meglep azzal, amit kiejt a száján. Megfeszül a testem, és az ujjaim is a párkányon.

-          Nincs miről beszélnünk... - motyogom magam elé. Ezzel lemászom az ablakból és be is csukom magam mögött, majd az ágyamhoz sétálok. Nem kell tőled... semmi! Semmi az ég világon! De azért - magamnak is ellentmondva ezzel- karba tett kézzel várom, hogy történjen valami, ám a kertben álló fa ága se rezzen.  

Várok néhány percet, hátha beront az ajtómon, de nem jön. Ő nem jön utánam.
Nagyot sóhajtok, aztán elnyúlok a frissen szerzett díszpárnáim között és a térdeimet átölelve nézek előre, mintha a mosdóajtó megmondhatná azt, amit tudni akarok. Megválaszolhatna mindent! A Gyönyörű Nő az eltűnését, a "felbukkanását"; hogy mostanában miért érzem magma sebezhetőnek, gyengének... Miért fáj ennyire, az egész, ami Maxszel történt? Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a gondolataim elkalandozzanak erre a rögös, éles útra.
Aznap Max kurvának hívott, azt mondta megkaphat engem bárki, aki akar... Nem tudom miért éreztem magam ennyire sértettnek, hisz' valahol igaza volt. Talán pont ezért. Azt mondják az "igazság fáj". De nem kéne, nem mert már annyiszor megkaptam! Egy idő után már nem is éreztem... Hisz' mást se hallottam, csak az igazat! Vagy talán épp a képembe hazudtak.

-          Már azt sem tudom, hogy melyik. - lehelem a párnámba, aminek olyan illata van, mint nekem: édeskés sampon, némi fűszeres parfüm, izzadság és valami idegen... Összeráncolom az orromat. Ez a valami furcsa és Kumi Norira emlékeztet... Neki volt édes, és ilyen fémes... Felpattannak a szemeim, majd hihetetlen sebességgel feltolom magamat ülő helyzetbe.  - Mi...?

Megragadom a párnát és kitépem a huzatából. Rézbarna folt virít rajta. Nem tudom, hogy sikítok-e, vagy csak képzelődöm. Épp ezért pislogok párat, mielőtt felpattanok, és az íróasztalomhoz sietek, hogy kikapjak a ceruzatartóból egy ollót. Habozás nélkül belevágom a párnába, és felhasítom az anyagot. Mikor elég nagy a rés, hogy beférjen a kezem, türelmetlenül tépem fel a vásznat, a tölteléket pedig az ujjaimmal fésülöm át.
A szám elé kapom a kezem. A légzésem szapora, a halántékomon egy izzadságcsepp csorog le. Nem tudom mennyi idő után, vagy hogy veszek erőt magamon és veszem ki a párnába rejtett tárgyat de megteszem. Az orromhoz emelem és megszagolom. Egyértelműen vér. Régi fotópapír és vér. Talán még meg is nyalom, vagy egyszerűen csak elharaptam a számat, mert a nyálamba is undorító fémes íz vegyül.
Valamiért megbénul a karom és csak lassan, óvatosan merem felkapcsolni az éjjeliszekrényemen álló lámpát.  Meglep, hogy még nehezebben tudom rákényszeríteni magam a kép felmérésére... Ám, amikor meglátom mindennél jobban bánom, hogy megtettem.