Burakku Hachidori - Fekete kolibri

3

Tudom, hogy Max az ajtóban áll, vagy Eve... de nem érdekel. Nem fognak idejönni, én pedig nem könyörgök érte. Minek? Egyedül is megy! Menni fog, mert kemény vagyok!

Kis idő múlva felállok, és mély, szaggatott levegőt veszek. Az öklömmel megtörlöm a szemeimet és kiegyenesedem. Menni fog! Lassan megemelem a fejem, és felnézek. A szekrény üvegében megállapítom, hogy nem olyan rémes a megjelenésem, mint amilyennek gondoltam. A szemfestékem lefolyt, így most fekete csíkok díszítik nedves bőrömet; hajam kissé kócos, most jobban, mint általában; a fekete boleróm a helyén, csak az ujja gyűrődött fel, egy kissé.

A szobámba vezető folyosóra keservesen lépek rá. Amikor felmásztam a lépcsőn, annyi emlék rohamozott meg, hogy azt hittem, megint elbőgöm magam. De szerencsére most meg tudtam tartani a könnyeimet. És most is a falnak dőlve támasztom magam, hogy el ne essek. Nem szédülök, csupán kicsinek is folyton ezt csináltam. Miattam ezen a részen pár helyen a  lila falról lejött a vakolat, és most fehér lyukak éktelenkednek rajta. Ez is összeszorítja a szívem. Mikor lettem én ilyen puhány? Villan át az agyamon. Vagy... eddig is ilyen lettem volna? Kizárt dolog! Öklömmel beleverek a falba, amiről újabb darab mállik le. A fehér morzsa a cipőmre hullik, amitől a fekete tornacsuka most fakóbbnak tűnik. Oldalra fordítom a  fejem, és a folyosó végi szobám felé nézek. Valaha itt rohangáltam nap, mint nap. Régen volt.

Elmúlt.

Nincs többé!

Felejtsd el, Hachidori!

- Ne bántsd a falat, Hach! Mit ártott az neked? - suttogja a fülembe Max mély hangján. Én csak meglepetten nyelek egyet. Ehhez újra hozzá kell szoknom, ha nem akarok folyton ijedezni! - Nézz rám! Kérlek! - ezt a szót még nemigen hallottam tőle eddigi életemben. És meghat. Könyörgöm... tudjuk be ezt a sok sírást és érzékenységet a Mikulásnak! - Nézz rám, Hachidori! - erre már felé pillantok, de nem nézek a szemébe. Képtelen vagyok. Pedig ő mindig ott volt. Jobban ismer, mint a többiek. - Nincs semmi baj! Érted? Lehet, hogy meghalt, de ez van, most már nem tudsz rajta változtatni! - a szavai a szívembe vágnak. Tudom, hogy igaza van, de mégis mérhetetlen nagy bűntudatot érzek.

- Te nem voltál ott! Te nem láttad a lány arcát! Nem láttad a mosolyát és a tekintetét! Szeretett élni, mert még ott volt neki az egész élet! Alig lehetett vagy hatéves, vagy még annyi se! - ezzel ellépek mellőle és a folyosó végébe sétálok.

A kilincsre fektetem a kezem és lenyomom. Sikoltva nyög fel a zár, majd kinyílik az ajtó.

Minden úgy van, ahogy hagytam.

Az ágyam, vetetlen, és porlepte. A szekrényem, a nyitott ajtóval, és még néhány gyermekholmimmal. Az ablakpárkányon... még mindig ott van...

A Gyönyörű Nő gyűrűje. Amit elhagytam a nagy igyekezetbe és azóta se láttam. Az a gyűrű elválaszthatatlan volt Kumi Nori -tól. A nap huszonnégy órájában az ujján volt, és még utána is. Aztán egyszer bejött a szobámba az éjszaka leple alatt. Emlékszem, hogy felébredtem rá, mert égett a villany lent, a konyhában. Na meg az ajtó is nyikorgott, és a Gyönyörű Nő léptei is hangosabbak voltak az éjszaka csendjénél. Újra hallom őket: az ujjakat az alumíniumkilincsre fonódni... az ajtó mélabús sikolyát, amitől mindig féltem, és a lépteket. Amik megtörték a csöndet.