Burakku Hachidori - Fekete kolibri

           5

         Szék csikordul, majd valaki lehuppan rá, de nem nézek föl a poharamból. Minek? Ha                    akar, majd úgyis megszólal, nem?!

-          Hach! Figyelj! - Eve, hát persze. A hangjára felemelem a fejem. Eve arca már kevésbé kormos, ellenben a kötényével és mályva színű blúzával. Lábát keresztbe téve ül, ahogy szoknyában szokott és ujjait összekulcsolja, majd a térdére fekteti. Elmosolyodom. Mintha így megrendíthetne. - Mi olyan nagyon vicces abban, hogy az Átkod felrobbantott egy sütőt? - lábaira nézek, a fekete szoknya megfeszül a combjain. Összeszorítom az ajkaimat és megszorítom a poharat. Erősen küszködöm, hogy visszatartsam a nevetésemet. Csak nézem Eve -et. Dühösnek látszik. Nagyon. - Hach! Önuralmat kéne gyakorolnod! Ez nem... állapot! Tudom, hogy nehéz, de akkor is! - remeg a szám széle, és könnybe lábad a szemem. Ha tovább is ilyen megrovóan néz rám, elillan minden önuralmam. - Hachidori! Ma kétszer történt "baleset"! Eddig maximum havonta egyszer!  - havonta egyszer? Könyörgök! Na, vajon miért történik most sűrűbben? Tanárhoz képest nem valami gyorsan vág az agya... - Nem tudom, hogy mi váltja ki belőled, de sürgősen találd ki! - Megremegteti feketére festett szempilláit. Kész. A röhögés kitör belőlem, akár a vízzel töltött lufiból a folyadék, ha kiszúrják. Elengedem a poharat és csapkodni kezdem a márványasztal lapját, közben remegek. Majd már annyira röhögök, hogy a hasamat fogom, és csaknem hanyatt esem a székemmel. - BURAKKU HACHIDORI! - na, erre megmerevedek. Eláll a lélegzetem és előrebillenek a székkel, vissza, vízszintes állapotba, majd két kézzel az asztalra csapok. Szemeimet lassan felnyitom és Eve -re pillantok. A mosolyom másodpercek alatt dühödt, és felháborodott csíkká szűkült, és a szemöldökeimet is ráncba húztam.

-          Engem. CSAK. Kumi Nori Anami. Hívhat. Így!  - tagolom, és megpróbálom visszafogni a bennem növekvő haragot. Eve arcára nézek. Eddigi "megrovó" arckifejezése helyére most félelem és kétségbeesés költözött, némi megkönnyebbültséggel, merthogy Malinson. De ez mit sem változtat a tényén, hogy megpróbál A Gyönyörű Nő hangvételével beszélni... ugyan azon a hangon? A kezdetektől így hívott, még akkor is, mikor elment "Ég veled Burakku Hachidori!" ez volt hozzám az utolsó szava... és nem hagyom, hogy bárki így szólítson rajta kívül! A kezem ökölbe szorul, körmei a bőrömbe vájnak. Apró fájdalmat érzek, de elviselhető. Lehunyom a szemeimet, és elszámolok magamban tízig. Nem használ.

-          Sa-sajnálom, Hach! - dadogja Eve, majd ijedten kap levegő után. - Nyugodj le! -  hangja hisztérikusabb lesz, mikor összeszorítom a szemeimet és érzem, hogy lüktetni kezd a halántékomban egy ér. Miért nem fogja már be végre?- Kérlek, Hach! Nyugodj le! Sajnálom amit mondtam, de ezt haladéktalanul meg kell oldani! - kinyílnak az ajkaim. Nem kérne bocsánatot, ha az Átok nem lép közbe, és tesz valami feltűnőt. Mint legutóbb: Eve éppen korholt, valami semmiségért, majd szóba jött a Gyönyörű Nő, és akkor elpattant a cérnám. Az utcán egyszerre robbant szét minden utcai lámpa égője. Ekkor az emberek felfigyelnek a furcsa jelenségre, és pletykálni kezdenek, majd Eve -nek sok erőfeszítése árán elhűlnek a rossz beszédek, de akkor is megmarad a "Biztos történt valami, mert Eve Malinson már megint sertepertélt, és az a szerencsétlen lánya is szomorúnak tűnik! Jaj! Biztos veri! Mindig olyan levert, szegény pára!" És akkor magamra kell erőltetnem valami nyálas műmosolyt, pedig legszívesebben őket is "elátkoznám"

-          És szerinted... én nem próbálok tenni ellene? Szerinted... jól esik, ha meghal egy védtelen kisgyerek? Szerinted én tehetek arról, hogy itt nyávogsz nekem? - suttogom, visszafojtott dühvel. Eve csak kiad valami furcsa hangot, ami a sértettségét fejezi ki. Anélkül, hogy ránéznék, is tudom, hogy most felcsúsztak a szemöldökei és eltátotta a száját.

-          Mégis... mit képzelsz te magadról?! Hachidori! Nem érdekel, hogy te vagy a Fekete Kolibri, de ha kell... ha még egyszer így mersz velem beszélni, akkor... akkor én... - felpillantok.

-          Akkor... akkor? - hebegem, Eve -et utánozva, mire a nő feje vörös árnyalatot ölt. Ő csak csapkod a kezével, és feláll. - Csak nem akarsz megütni? - kérdezem hitetlenkedve, majd kihívón felvonom fél szemöldököm és felhúzom a szám sarkát.

Erre csak durcás arcot vág. Elengedem az asztalt és karba megfogom a poharat, hogy igyak belőle, ekkor Eve mellém lép. A keze váratlanul lendül meg az arcom felé, és csattan egy akkorát, hogy megbotlok, elesek, és kirepül a pohár a kezemből, a márványpadlónak ütközik és szétrobban. Felsérti a kézfejemet, a csuklómat és a víz egy része a nadrágomra borul. Eltátott szájjal kapok az arcomhoz, ami most forró, és gyanítom vörös. Eve csak elmosolyodik, és "Nem megmondtam?" pillantással mered rám, majd megfordul és magamra hagy, én pedig a padlón kuporogva meredek utána. Vízbe lógó, jobb kezemből lassan előserken a vér és megszínezi a kiborult folyadékot. Bal kezem alatt lüktet az orcám. Megtette... mint az "apám"... Újra felrémlik hatalmas tenyere, az én kicsiny arcomon, amint akkorát lekever, hogy a földre zuhanok. Megrázom a fejem, az összes hajam a kezemre, és a szemem elé hullik. Gondolom hogy nézhetek ki... Legszívesebben megint elbőgném magam. De mi értelme?