Burakku Hachidori - Fekete kolibri

Sziasztok! 22. fejezet :)
Furcsa módon most Madonna hozta meg az ihletet :) (a zene a link ;) )
És egyben ez az utolsó "1. évados" fejezet. Remélem tetszik.

22

A szívem zakatol, akár egy régi, rozsdás gőzmozdony a régi, rozsdás síneken.
Gyönyörű tájakon halad át, de sosem áll meg rajtuk; sosem vág keresztül a fenséges területeken.
Loren Malinson szavai egy megálló, ahol nem száll le senki, de emberek tódulnak be  a vonat hangosan sóhajtva kinyíló ajtajain.
A gőzmozdonyon fogy a hely, egyre-egyre telítődik, míg egy szabad állóhely sem marad.
Az érzelmek azok a varázslatos tájak.
Szépek, gyönyörűek... ocsmányak, szívszorítóak.
És nekem nem adatott meg, hogy kiszálljak a vonatból.

A mozdony én vagyok.

Az agyam könyvszerűen pörgeti vissza a beszélgetést. Szabályok, áthágás, iskola, katolikus iskola... december másodika. November huszonharmadika van. Egy egész hetet hagyott az a... Nem gondolja komolyan, hogy majd szépen be fogok sétálni? Könyörgök! Mennyi az esélye ennek? Olyan naiv! Előbb húzok el egy az iskola épületének közeléből, mintsem, hogy oda én betegyem a lábamat! - dühöngök magamban, közben túl erősen szorítom meg a fakorlátot: az ujjaim jéghideggé válnak és kifehérednek. De mégsem érdekel. Csak és kizárólag az jár a fejemben, hogy Loren iskolába mer küldeni. Nagy kockázatot vállal ezzel... szerintem át sem gondolta rendesen! Mert mi van, ha az Átok egy órán csap le, mert mondjuk túlságosan unatkozom... vagy a folyosón felidegesítem magam a sok, nekem ütköző váll miatt? Igaz, még nem hatott az Átok az unalom, vagy a türelmetlen idegesség miatt, de ki tudja... Talán majd valaki beszól, és elönt a düh, majd felrobban az összes, a folyosót megvilágító lámpa, vagy ami még rosszabb: talán úgy veszi át az uralmat a bánat, hogy nem bírom kontrollálni és meghal valaki... Engem nem izgat nagyon, de tudom, hogy mi a következmény: rendőrség, kivallatás, majd a sok, a hátam mögött összesúgó ember, őrült rohanás, másik város, Eve túlságosan óvni fog... vagyis az életemtől foszt meg. Igaz, a legutóbbi alakalom, ami miatt még mindig itt nyüzsögnek a rendőrök, nem követelte meg a költözést, de így is felvették a család - előre megbeszélt- történetét. Végül a rendőrség arra jutott, hogy pár egyetemista vadállat randalírozhatott részegen és mérhetetlen károkat csinál, sőt! Megölt egy idős hölgyet. Még a TV -ben is benne volt, nem is egy adón, nem is egy alkalommal...! Az elkövetőket keresik, de már vannak gyanúsítottak: négy, vagy öt drogos, valóban egyetemista diák, akiket azonnal ki is rúgtak az St. John's -ból, mivel az iskola rossz hírét keltették. Nem nagyon érdekel, hogy mi lesz velük, csak az, hogy szálljanak le rólunk... pontosabban rólam!

Eve még beszél hozzám, de a szavai elzúgnak a fülem mellett. A figyelmem most már Maxre összpontosul. Elárult, beköpött... akár egy óvodás: ha nem az történik, amit ő akar, besértődik és megmond az óvónőnek. Halkan felkacagok. Érdes a nevetésem, egyáltalán nem őszinte. Loren mint óvónő. A gyerekek előbb fejelnék le csúszdát - vagy tudom is én mit- és ájulnak el, minthogy Lorennek egyáltalán feltűnne a veszélyhelyzet.

-          Hach! Hach! Nem is figyelsz?! - förmed rám Eve, de, mint eddig: most sem érdekel, hogy mit ejt ki a száján. - Én itt beszélek hozzád, te meg... - zsörtölődik, és szerintem a szavait már nem is hozzám, hanem inkább magához intézi. - Váhh! - nagyot fújtat és csapkod a karjaival, majd eltűnik a szobája felé, halkan motyogva. Engem szid, hallom a szavai foszlányát, de nem igazán jut el a tudatomig.

Még álldogálok és elmélkedek pár percig, aztán lekocogok a lépcsőn, és lassan a konyhába vonulok. Kikerülöm a márványasztalt, aminek másik oldalán ott áll Max, és éppen elöblögeti a tányérokat. A fehér alapon kék kockás mosogatórongy a vállán pihen, alatta szürke pólója sötétebb - vizes. Legszívesebben okádnék tőle. Hogy lehet ilyen nyugodt, ilyen... ilyen?!  Összeszorítom az ajkaimat, és felrántom a hűtőt. Az ajtajában tárolt dolgok csörömpölnek, majd lassan ismét mozdulatlanná válnak. Találok benne egy megrágott almát, egy banánt, maradék főtt ételt, tejet, mindenféle apróbb vackot és egy félig kiürült üveg narancslevet. Azt ragadom meg és veszem ki. A csípőmmel belököm az ajtaját, közben lecsavarom a kupakot. A recés műanyag a tenyerembe váj. Megborzongok. Megforgatom a másik tenyeremben is, majd lerakom a pultra, és lábujjhegyre állva leveszek egy poharat a vitrinből. Igazából ha normálisan állok is felérem, de egyszerűen annyira beleivódott az elmémbe, hogy évekkel ezelőtt, még nem értem fel, most meg már önkéntelenül is magasabbra emelkedem. Egy whiskys pohár akad a kezemre, amit nem valami gyengéden vágok a pultra, így a csöndben túl élesnek hat az üveg koccanása a márványhoz.
Zavar Max jelenléte, irritál a tudata. Legszívesebben megölném az Átkommal... hagynám, hogy a

láthatatlan erő, amitől dereng a levegő, - mint, mikor felszáll a hő-, lassan felé kússzon, elérje a testét és élve megeméssze. Lassú kínok között behatolna a izmain át, a csontjaiba, felkúszna az erein az agyába, majd kilőné az érzékszerveit. Eltűnne a világ, feketeség maradna hátra, nem lennének többé szagok, sem hangok, és lassan halna meg, miközben szétégne belűről, végül megállna a szíve. Összesorvadhatna a gyomra, a veséje, a tüdejéből kipréselődhetne a levegő, izzadna, tüzelne a bőre, a nyakára láthatatlan kezek tapadnának, amik meggátolják a nyelést... és olyan pokolban részesülne - másodpercek alatt-, amit el sem tud képzelni.

-          Fejezd be! - szólal meg, fejét kissé félrehajtva, hogy rám nézzen. Ezzel kizökkenek a gondolataimból. Mire én meglepetten fordulok felé.

-          Mit is? - kérdezem cinikusan, de közben tényleg kíváncsi vagyok. Nem tudom miről beszél...

-          Lehet, hogy nem hat rám, de attól még érzem. - feleli és visszafordítja a fejét, majd tovább mosogat. Én pedig elnevetem magam. Elvileg olyan számukra, mintha satuba kerülnének: tompa nyomást éreznek, aztán olyan gyorsan el is tűnik, mint, ahogy megjelent.

Mindig kíváncsi voltam, hogy mit éreznek mások. A Malinson családon már kipróbáltam, ők ennyit mondtak. De máson még nem volt alkalmam. Mármint persze, megöltem embereket, felrobbantottam dolgokat, úgy söpört végig a terepeken, mintha tornádó lenne... de senkit nem kínoztam még meg. Valamennyire tudom irányítani, de sok gyakorlatot igényel, amire nincs alkalmam. Van, mikor befogok valakit, mondjuk Amy-t, vagy Maxet... de általában azon próbálkozom, ami van: egy egéren, legyen... tárgyakon. Még Kumi Nori tanított. Azt mondta: "képzeld el, hatolj az elmébe, engedd, hogy átjárja, és hagyd, hogy elemészthesse, akit akar." Láttam, ahogy csinálja. Spontán egy emberen, az utcán. A fickó - mert az volt- zihált, izzadt majd térdre esett. Az emberek nagy része nem foglalkozott vele, de volt, aki körül állta, vagy mentőt, orvost hívott.  Miután kínjában kiterült a földön, néma sikolyt hallatott és egy hajszál választotta el a haláltól, a Gyönyörű Nő elengedte. Nem tudom, hogy mi lett a férfival, mert elmentünk. Viszont tudom, hogy nagyon kimerítő folyamat, mert a legkisebb után is úgy alszol, mintha fejbe vertek volna.

-          Miért tetted?! - szakad ki belőlem hirtelen. Tenyeremmel a márványra csapok, miután kiöntöttem a narancslevet. A folyadék megrezdül, párhuzamos körök tűnnek fel benne. Közben Max megmerevedik. Kezei megállnak: egyikben a tányér, a másikban a szivacs. Úgy látom, mintha kinyitná a száját, de nem jön ki rajta egy hang se. - Miért... árultál be? Ez nagyon gyerekes volt, még tőled is! - dühöngök, de nem nézek fel a narancsléből. Valamiért vonzza a tekintetemet... talán az élénk színe, vagy az erős szaga.

-          Nem tettem semmit, Hach.  - tagadja le, nekem pedig felforr a dühöm. Van pofája hazudni, pláne a korábbi után!

-          Még, hogy nem te árultad el?! - tombol bennem az ideg, így a szarkasztikus kérdéseim még élesebbek az átlagosnál.  

-          Nem! - fordul meg Max hirtelen. Kezéről lecsöpög a habos víz  a padlóra, és pár döbbenet, hitetlenkedő pillanat utána a pólójába törli. Holott ott a vállán a mosogató rongy. - Miért csak én lehettem?! - kérdez vissza ugyan olyan kételkedőn és idegesen, mint hangja.

-          Ki más tette volna?! Csak nem a rendőr?! - mikor kiejtem a számon meg is bánom. Persze, hogy a rendőr volt! Kötelességének érezhette elmondani Lorennek, vagy Eve -nek, nehogy "baj legyen"! Úgy csapom fejbe magam, hogy égni kezd a bőröm, és a tenyerem is. Önkéntelen mozdulat volt, de ezzel beismert a vereségemet.

-          Örülök, hogy ilyen gyorsan vág az agyad. - mondja, majd lenézően kifújja a levegőt. Hallgatunk. Én erősen próbálom elnyomni magamban a gyors, dühös visszavágást, ő pedig várja, hogy megtegyem. Nem vagyok gyerek, nem viselkedhetek úgy! Max csináljon, ahogy akar, én nem leszek palimadár! Miután kissé lenyugodtam megszólalok:

-          Tudod mit? - mondom erre felvonja a szemöldökét. - Kapd be, Max Malinson! -  olyan nyugodtan és dacosan mondom, ki, amennyire csak telik tőlem. Tudom, hogy nem az év sértése, de akkor is jól esik. Nem mintha nem tudnék valami ezerszer fájóbbat mondani, egyszerűen csak nem veszem hozzá a fáradságot. Azt akarja, hogy sértegessük egymást, de nem vagyok ötéves, hogy belemenjek az ostoba játékába.  

-          Azt tudtommal Te szoktad. -  elengedem a fülem mellet a megjegyzését, de ez nagy önuralmat igényel. Csak összeszorítom az ajkaimat, és felkapom a narancslevemet, majd kimegyek a konyhából.

-          Nőj fel,  Max! - mondom magam elé, de tudom, hogy hallja, mert ahhoz elég hangos volt. Játszhatunk Max, de én leszek a győztes, ezt megígérem!