Burakku Hachidori - Fekete kolibri

" ...nem fogom elmondani... ígérem!"

Sziasztok!
Bocsánat, bocsánat a késésért! Nem úgy jöttek a dolgok, ahogy vártam őket, szóval az írás is feltorlódott egy kissé, de tessék, itt van, kész van és nem az eredeti eltervezés szerint, de megírtam! Remélem tetszik Clarissa karaktere... mert lehet, hogy mellékszereplőnek szántam, de még bármi előfordulhat!
(és majd hamarosan mindegyik fejezethez kerül egy-egy -szerintem- passzoló kép :D)

25

Menet közben felkapom a bőrdzsekimet az akasztóról, majd megállok a nappaliban álló üvegasztal előtt. Rajta hever egy alig felbontott Jack Daniels. Biztosan Christopher hagyta itt. Kellhet neki... Inkább nem...! Pár másodpercnyi habozás után megragadom a palackot a nyakánál és kikocogok vele az ajtón aztán, amint a verandára érek meghúzom. Rögtön szétrobban a kesernyés, édes íz a számban és szinte egyből a fejembe száll. Grimaszba torzul tőle az arcom. Nem mondanám, hogy ez a kedvencem! Koránt sem. Azonban kell valami, ami eltereli a figyelmemet! És a Jack Daniels erre a célra tökéletesen megfelel!
Körülnézek, hogy látok-e zsarut - csupán rutinból- és a Great Kills felé veszem az irányt. Magányra van szükségem, és ott talán senki sem keresne. Mellesleg máshova nem is mehetnék... hiába van ma a megtalálásom napja. Pedig ezen a napon minden évben berúgok és azt teszem, ami jól esik... nincs akadály. Ma csak egy üveg whisky lesz a társam. Cinikusan fújtatok egyet, és elindulok az utca vége felé. Nehezek a lábaim, mintha kőből  lennének. Jóformán csak vánszorogni tudok, akár egy élőhalott. Úgy is érzem magam. Legszívesebben csak leülnék és sírnék, amíg el nem pusztul körülöttem minden! Először az emberek... széttépné őket az Átok... aztán jöhetnének a falak, a házak, a fák, a padok... a langyos bitumen és a kocsik. Elképzelem, ahogy minden szétrobban egy pillanat alatt, mintha atombomba detonálna: először megáll a levegő, majd hatalmas tűzgomba és a lökéshullámok. Szinte hallom a képzeletbeli kerékcsikorgást, a szirénák és a sikolyok hangjait. És én közben csak a tenyereimbe temetném az arcomat, a hátamat a falnak vetném és üvöltenék,a hogy a torkomon kifér, míg el nem porladok. Nem vezet az életem sehová! Nincs jövőm, és sosem volt. Olyan vagyok, mint egy gránát... vagy inkább egy gépfegyver! Néha meghúzom a ravaszt és megölök pár embert, aztán kiveszem a töltényeket, hogy senkinek se árthassak... de akkor hasztalanná válok.
Az Átok valóban átok. Kicsinek azt hittem, hogy meggyürkőzöm majd az érzelmek áradatával, de mára már túlságosan is rám telepedtek, és egyszerűen túl gyenge vagyok megrázni magam és téglafalak mögé menekülni.

Az utca végére érve már egészen bódult vagyok. Vagy háromszor meghúztam az üveget, és nem állok a legbiztosabb lábakon. Egy jó van az agyam tompításában: ha nem tudok értelmesen gondolkodni, érezi sem tudok rendesen így, mintha ki tudnék szakadni az Átok karmai közül. Persze utána alig emlékszem a szabadság keserédes érintésére. Mindig a szívemen ég, a tapintása helye, de feledésbe merül az emléke... és ebbe jóformán beleőrülök. Talán ha megőrülnék - mint annyi felmenőm- megszabadulhatnék  a terhektől. Igaz, hogy akkor másoknak kellene felügyelnie, mert beszámíthatatlan lennék. Vagy talán már most is őrült vagyok?
Gondolkodás közben félrehajtom a könyökömmel a bokrokat meg mindenféle éles, vízparti növényt, ami elzárja az utamat a parttól. A növényzet mögött nem valami vastag a homokos rész, sőt! Jóformán egyből a vízbe is lépek.

-          Franc! - sziszegem, mikor a cipőtalpam belesüpped a nedves földes-füves homokba és cuppogva merülni kezd a súlyom alatt. Nyilván nem ülhetek le itt! - fut át az agyamon, közben felemelem a fejem és a tekintetemmel pásztázni kezdem a tájat szélesebb, és kevésbé nyirkos homokkal borított partszakasz után. Találok is, úgy ötszáz méterre.

Nem tűik túl messzinek. Neki is vágok, tántorgó, bizonytalan léptekkel. Közben meg-meg húzom a Jack Daniels -es üveget, ami - igaz-, nem segít a gondtalan odajutásban, de legalább izgalmasabbá teszi a sétát. Fel is nevetek ezen, aztán a szám elé kapom a kezem és lehajtott fejjel megtorpanok. A cipőm orra belecsapódik a part talajába és löttyedt homok fröcsög szét a nadrágomra és a másik cipőmre is. A Gyönyörű Nő nem örülne, ha nevetni látna. És azért se repesne, ha most nézné, ahogy félrészegen tántorgok a süppedős, cuppogó parton, közben meg azért szomorkodom, mert egy idióta rohadék összeveszett velem. Kumi Nori Anami azt várná el tőlem, hogy szikla szilárdan a bajok elé álljak, és vastag fémpáncélba burkolózva nekirohanjak a bánat téglafalnak... majd megnézzem, hogy a fal miként omlik össze. Annyira könnyűnek tűnik! Csak felejtsük el, hogy érzünk bármit is... sodródjunk az árral, ne szeressünk, ne gyűlöljünk, ne legyen fájdalmunk, ne legyen boldogságunk.
A gondolkodás helyett néha jobb a cselekvés.
De a cselekvés nem mindig jó.
Mert néha egyszerűen csak jobb, ha nem gondolunk semmire és úszunk az árral.

Mintha kirúgnák a lábaimat, úgy huppanok le a homokba. Gyors a mozdulat, megszédülök tőle, és a lábaim után a fejem is nagyot vágódik az öböl partjába. Érzem, ahogy a homok beleragad a ruhámba és a hajamba. Legszívesebben üvöltenék! Ki nem állhatom a homokot! Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Nem! Azt gyűlölöm, hogy ide kerültem. Nem kellene itt lennem! És hol van ilyenkor Kumi Nori Anami, hogy segítsen?! Találkozhatnék vele... De, csak akkor, ha felkeresem! Tűnjön el a kicseszett raktárával együtt! Dögöljön meg... Max és Loren is! Eve is... ő meg főleg! Miért nem állt ki mellettem?!

-          Te sodortad magad ebbe, Hach! Ne másokat hibáztass! - kipattannak a szemeim a folyékony, lágy hangra. - Tudod ezt te is, igaz?! - Clarissa karba font kézzel áll mellettem. Hirtelen nagyon szánalmasnak érzem magam, egy ilyen ragadósan édes lány közelében, ráadásul - ezek szerint-, még magamban is beszéltem.
Soha nem voltam olyan, mint Clarissa. Hülyeség azt mondani, hogy nem akartam, mert legbelül mindenki ezt szeretné. Én egyszerűen nem akarhattam ilyen lenni! És talán ezért tápláltam mindig is ennyi utálatot irányába...

-          - Hmm... Hach! Figyelj rám, kérlek! - unottan megforgatom a szemeimet és feltornázom magam ülő helyzetbe, majd oldalról Clarissa arcát kezdem fürkészni. Arany haja. Nagy kék szem. Olyan, mint egy angyal! Gyűlölöm... De, hogy valóban ezek- e az igazi érzéseim? Nem. Nem hiszem... Nem tudom. Sosem beszéltünk, sosem figyeltem rá, mert mindig is ellenszenvvel fordultam felé... pedig nem is ismertem. És nem is akartam soha, soha, soha megismerni!

-          Nem lehetne gyorsan? - érdes a hangom, és kissé érthetetlen is, mivel már kezdem elveszteni a józanságomat.

-          Hogyne! - Clarissa elmosolyodik. Nem felhívásnak szántam, egyszerűen csak le akartam koptatni. De ő nem vette a célzatot, vagy talán csak szándékosan vág jópofit mindenhez. 

Angyalka ruhája egy hosszú, kötött mályva színű pulcsi, egy szürke, műkoptatott farmernadrág és egy divatos műbőrbakancsból áll, aminek oldalán vékony lánc lötyög. A haját kiengedte, így hosszú, lehetetlenül szőke fürtjei a vállaira omlanak; telt ajkait pedig halvány rózsaszín rúzzsal kente ki. Nem úgy néz ki, mint aki az iszapban akar totyorogni, csak, hogy valakivel beszélgessen. Koránt sem. Nem is értem! És teljesen összezavarodtam, ez pedig az arcomra is kivetülhet, mivel Clarissa újból elmosolyodik, aztán fogja magát és pár pillanat múlva már mellettem is terem a homokban.  Ő kinyújtja a lábait, és úgy tesz, mintha napozna: vigyorogva bólogat a fejével, és mocorog, akárcsak az emberek nyáron, a tengerparton lágy fénysugarak érintésétől.
Sem nap nincs.
Sem meleg, sőt! Hűvösnek mondható az időjárás és az esőfelhők is egészen egybesimultak az égen.
Clarissa mégis boldog, hiába nyomasztó az egész helyzet. Még egy ok, hogy utáljam.
Az egész lány annyira más, mint én! Belőle sugárzik a szivárvány vakító fénye, és az egyszarvúak nyerítése, én meg mindössze egy szürke,villámokat szóró kupac vagyok! Nem élek, csak létezem... és a jelenlétem balszerencsét, na meg átkot hoz! Azonban Angyalka mégis mellettem csücsül, mintha a világ legtermészetesebb dolog lenne!

-          Mit akarsz, Clarissa? - horkanok fel, mire végre lehervad a mosoly az arcáról.

Angyalka mélyet sóhajt majd lehunyja a szemeit és az ég felé fordítja az arcát, mintha nem létező napsugarakban fürdőzne, közben két karján támaszkodik, így csak még hitelesebb lesz a "napozása". Egyszerűen irritál az egész lány!

-          Hallasz te egyáltalán, vagy a saját fényedben akarsz fürödni, még, órákon át, vagy mondanád, amit akarsz, mert rohadtul unom, ám! Lenne jobb dolgom is, mint téged figyelni! Tudod mit?! Tűnj már el, a rohadt életbe! Nem igaz, hogy nem lehet magamra hagyni?! - förmedek rá, de Clarissa meg sem rezzen, mindössze az alsó ajkát harapja a fogai közé. - Hallod... ?!

-          Beszéltem Maxszel. - vág közbe a mondandómba. Fel sem tudom fogni, amit mondott, egyszerűen csak meredek rá értetlenül kezemben a Jack Daniels -es üveggel, a fenekem alatt, meg a puha, nedves homokkal, ami lassan átáztatja a farmeromat és a felfázás veszélyével fenyeget.

-          Hogy? - kérdezek vissza, pár percnyi hallgatás után. Erre Clarissa kinyitja a szemeit, de nem néz rám, a kikötőt pásztázza, mintha a messziből várná a helyes választ.

-          Beszéltem Maxszel... - ismétli meg, majd mélyet sóhajt és felhúzza a térdeit. Gondterheltnek tűnik egy pillanatra, de csupasz érzelme csak pár percig tart, aztán huss!, már rajta is van a lehetetlenül vidám maszkja. Valahogy Loren jut róla eszembe. - Vannak dolgok, amiket nem tud megérteni. De nem csak ő a hibás. - folytatja, majd átkarolja a térdeit. Homokos a dereka.

-          Hogyne... - suttogom és én is a túlpartot kezdem bogarászni. Nem tudom, hogy Angyalka mit bámul úgy, de tény, hogy nagyon felkelthette a figyelmét, ha csak azt tudja nézni. Vagy jobb a vízre és az öböl túloldalán elterülő Great Kills parkra meredni, mint rám.

-           Tekintettel, hogy részeg vagy nem hiszem, hogy nagyon tudnék veled beszélni erről. Talán korábban kellett volna jönnöm, de Max későn szólt, hogy elmentél és...

-          Maxnek mi köze ahhoz, hogy eljöttem?! Egyáltalán minek beszéltél vele?! Nem igaz! Minek avatkozol te az én dolgomba?! És te csak ne védd előttem Maxet! - csattanok fel. - Hogy lehet ekkora pofád? - azt mondják részegen agresszívabb vagyok az átlagosnál. Én jelenleg nem gondolom így. Clarissa beleavatkozott egy olyan ügybe, amihez neki az ég világon semmi köze nincs! Akkor meg minek van itt?! Minek magyarázza a hülyeségét éppen nekem?!

-          Idefigyelj, Hach! - erre felém kapja a fejét. Meglepően nyugodt az arca. Nyilván nincs annyi esze, hogy felfogja a szavaimat...! - Max fontos nekem! Olyan, mintha a testvérem lenne! Majdnem, hogy az is! És nem hagyom, hogy miattad kifacsarodjon a szíve! Ráadásul te is a családom tagja vagy! És bármilyen beteges is a ti viszonyotok - ha ilyen szemszögből nézzük-, attól még... kötelességemnek érzem, hogy megbékítsem a kedélyeiteket! - már nyitom a számat, hogy beszóljak neki valami frappánsat, mikor felemeli a kezét, és csendre int. - Nem fejeztem be! - Felém fordul a testével is. Hallom, ahogy serceg alatta a homok. - Nem azért vagyok itt, hogy postást játsszak, mert olyan fontos a ti kapcsolatotok, hogy az életcélom legyen épségben tartani! Egyszerűen csak nem akarom, hogy tönkretegyétek a hétköznapjaimat azzal, hogy állandóan ölitek egymást! Együtt fogunk iskolába járni, együtt fogunk hazatérni, és együtt fogunk - a rohadt életbe is!-, minden nap egymás közelében poshadni! - hadarja idegesen, feszült hangon. - Felfogtad?! - nem szólok semmit, mire felhorkan és elfordul, de nem áll fel. Valahol magának sem mond igazat: nyilván egyik célja kibékíteni minket.
De nem lehet minket kibékíteni.
Mert olyan sincs, hogy "mi"!

Ránk telepedik a csönd. Illetve rám. Lassan kezd idegesíteni, ahogy hallgatunk. Clarissa nem mozdul, csak karba font kezekkel mered maga elé, és meg-megremeg a dacos levegővételeitől. Talán mindent kiadott magából, ami eddig olyan nagyon nyomta a lelkét, és most várja a reakciómat. Sajnálom, drága, de arra várhatsz!
Nyomás alatt megroppan az ember. Az én lábaim rogyadoznak, és jobb híján meghúzom a whiskys üveget. Már nem igazán érzek ízeket, mindössze a hatást, amitől még inkább ellaposodik minden. Valamiért oldalra sandítok, Clarissára, és látom, hogy ő is ezt teszi. Mikor észreveszi, hogy őt fürkészem, újra visszatér a túlpart rendületlen bámulásához.
Felsóhajtok és gyors, kemény mozdulattal kinyújtom felé az üveget, de közben nem nézek rá. Nem vagyok kíváncsi az értetlen arckifejezésére, hogy most elvegye-e vagy ne. Tudom, hogy így néz az üvegre... egyszerűen érzem. Hisz' annyira szűzies. Nem is csodálnám, ha még sosem ivott volna alkoholt!
De meglepettségemre olyan lendülettel, olyan határozottsággal tépi a kezemből a palackot, hogy belefájdulnak az ujjaim. Rá meredek, és leesik az állam. Clarissa úgy vedeli be a Jack Daniels

-et, mintha víz lenne! Sosem hittem volna... hogy egyáltalán tudja... hogy kell inni. Ezek után már azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy dohányzik és füvezik, vagy ilyenek.

-          Kösz! - motyogja, majd visszaadja az üveget. Nem sok maradt benne, bár igaz, hogy ennek nagy részét én fogyasztottam el. - Christopher tudja, hogy elhoztad az "ivólevét"? - kérdezi. Megrázom a fejem, aztán gyorsan hangosan is rávágok egy "nemet", mivel Clarissa nem néz felém. - "Kicsinek"... - felnevet. Dallamos a hangzása. -... lehettem olyan tizenöt éves, mikor először elhatároztam magam és meghúztam az üvegét. - elhallgat, és magában kuncogni kezd. Nyilván valami eszébe jutott. Egy emlék, amire az ember vidáman gondol vissza... - Soha életemben nem lettem még annyira rosszul!  Utána egy darabig nem is próbálkoztam. Aztán mikor már szabadott, szüleim csodálkoztak, hogy miért utasítom vissza a pezsgőt újévkor, vagy karácsonykor, pedig előtte mindig megkóstoltam, meg ilyenek... - elharapja a mondandóját, és a körmeit kezdi babrálni. - De aztán persze bátorságot gyűjtöttem és akkor már teljesen más volt. - balja ökölbe szorul, majd elernyed. -  Hülyeség. - erőltetetten felnevet, aztán a tenyerébe temeti az arcát és alig észrevehetően megremeg.

-          Szóval te igazából olyan vagy mint én. - gunyorosan mondom, de Clarissa mégis rábólint.

-          Néhány dologban... - suttogja alig hallhatóan. - Persze én sokkal visszafogottabb vagyok. Behatároltak... téged meg...- felém fordítja angyali ábrázatát. - Semmi és senki sem foghat vissza.

-          Csak Loren Malinson... - úgy teszek, mintha a torkomat köszörülném, majd halkan elmormolok egy "ribancot" és újra krákogok. Erre Clarissa szája komor és egyáltalán nem őszinte féloldalas mosolyra húzódik.

-          Nem. Nem az. Csak... - elhallgat. - Hagyjuk inkább! - legyint a kezével, és újra felragyog az arca. - Szerintem gyere vissza! Nem kell, hogy beszélj mással, csak ne üldögélj itt, egyedül. Ráadásul... nem is vagy olyan stabil. - még egy fülig érő vigyor. Túl sok... már- már irritálóan!

-          Tompít. - csúszik ki a számon. Fogalmam sincs, hogy ezt miért mondtam ki, pláne előtte! - Egyszerűen csak... tompítja az egész szart. Nincsenek rendes gondolatok, nincsen Átok sem. - még több, és csak jön és jön... egyszerűen nem tudom befogni a számat! - Nem tudom teljesíteni, amit elvárnak tőlem, vágod? Az egész életem egy nagy rakás szar...! Talán jobb is lenne, ha nem léteznék! - az alkohol meggátolja, hogy befogjam azt az átkozott számat! Nem igaz, nem igaz, nem igaz!

-          Értem... - suttogja miközben vonakodva bár, de kinyújtja karját és megérinti a vállamat. Annyira idegen ez a mozdulat, hogy elhúzódom. Clarissa arcán halvány csalódottság fut végig, de nem veszem figyelembe, csak azért sem, mivel szerintem értelmetlen. És el akarom kerülni a lelkifurdalás legkisebb veszélyét is!

-          Soha senkinek nem mondtam el még azelőtt... - folytatom. - De... csak a pia miatt hadoválok itt össze-vissza! Tudod mit?! Felejtsd el!  - hebegem, és mérget tudnék venni rá, hogy el is pirulok közben.

-          Értem, Hach! Oké? És nem fogom elmondani... ígérem! - megint megérint, most a felkaromon. Hiába préselem magamhoz a kezemet, az ujjai rákulcsolódnak a bőrömre és megszorulnak rajta, mintha biztatni akarnának.

-          Nem érted... de nem is értheted! - élesebb a hangom, mint amilyennek szántam, de nem mentegetőzöm, csak felállok. Túl nagy lendülettel, így megszédülök aztán a kezeimmel hadonászva próbálom visszaszerezni az egyensúlyomat.
Clarissa is felpattan, pedig az lenne a legjobb, ha ott maradna, és megvárná míg elmegyek, aztán eltűnne a francba! Rólam meg szálljon le!  

-          Csak hagyj békén! Ne avatkozz bele! - mondom és tántorogva elindulok a vékony partszakaszon vissza, a ház felé.
Hallom, hogy Angyalka utánam kiált, de nem fordulok vissza. Nem akarom, nem akarom, nem akarom, hogy bárki is segítsen! Nem kell segítség, nem kell a szánalom!  

-          Hach! Várj! - messziről jön a hangja. A szél biztosan elnyomja. De legalább tudom, hogy nem jön utánam.

És ezért hálás vagyok.